Sziasztok! Tudom és rettentően sajnálom, hogy ilyen rég volt fent új rész, de most már biztosíthatlak titeket arról, hogy ez változni fog. Annak ellenére, hogy ennyi időt kihagytam most sem sikerült hosszabbra írnom a fejezetet, mint azt terveztem, de azért remélem tetszik majd nektek.
Jó olvasást! Remélem élvezni fogjátok.
UI: A díjat még egyszer nagyon köszönöm! Sokat jelent! :)
Érthetetlen érzések.
Unalmas egy nap a mai. Csak ülök és nézek ki a fejemből, miközben félfüllel a biológia tanáromra figyelek, aki szokásához hívem ma is unalmas órát kívánt tartani. Körbenézek osztálytársaimon és rájövök, hogy nem én vagyok az egyetlen aki álmodozva mereng a semmibe. Van aki telefonozik vagy rajzolgat a füzetébe, de akad olyan is aki már a következő órára másolja a házi feladatot. Sokan a padon fekszenek, szinte már alszanak, míg vannak olyanok is akik hatalmas érdeklődéssel hallgatják, Walker tanár úr monológját. Nekem személy szerint már elegem van az iskolából. Legszívesebben előrepörgetném az időt a tanévzáróig és kezdődhetne a nyári szünet, ami ha jobban belegondolok már nincs is olyan messze. Kicsivel több mint három hónap van, de jelen pillanatban még az is soknak tűnik.
Kobakomat kicsit oldalra fordítva meglátom, a fejét támasztó szöszit, aki másodpercenkét néz a faliórára, várva azt, hogy kicsöngessenek. Nem is csoda, hisz neki ez az utolsó órája...
Mély lélegzetet veszek, majd tekintetem a kinti világra szegeződik. Az ablakon kinézve, nem fogad nagy meglepetés, mivel a borús idő, csak egy hajszállal jobb mint a tegnapi. Most legalább nem esik az eső.
Nézem a fákat, a hajladozó leveleket és a kismadarat amely megpihent az egyik ágon. Csodálattal figyelem, bár magam sem tudom, hogy mi fogott meg benne ennyire. A madárka egy ideig csak ült és nem csinált semmit. Olykor-olykor elfordította apró fejecskéjét, de egyébként mozdulatlan maradat. Tényleg nagyon unatkozhatok..Nagyot sóhajtva vettem elő a füzetemet és kinyitva azt megdöbbenve vettem észre, hogy a mai órán se írtam többet, mint az előzőn. Elővettem a telefonom és örömmel vettem észre, hogy már csak három perc van ebből az órából, de hamar elmúlt a jókedv mikor rájöttem, hogy ezután matek lesz. Bár ez nem rendes órai matek, mert Swan tanárnő megkért, hogy segítsek korrepetálni pár embert, akiknek nehezebben megy ez a tantárgy. Szívesen elvállaltam, mert ez nem csak jó pont a tanárnőnél, de ezzel én is gyakorlok egy keveset.
Megtörtént a csoda, mert épphogy végiggondoltam ezeket, már csengettek is. Mindenki fellélegzett és bár a tanár úr még mondani kívánt valamit, azzal már nem sokan foglalkoztak. Könyveket pakoltak, néhányan akiknek még lesz fakultációs órájuk csak ültek és beszélgettek tovább, de azok akiknek már nincs több dolguk az iskolában, siettek haza. Niall szinte olyan gyorsan, hogy fel se fogtam viharzott ki a teremből. Neked is szia Horan! Mérgelődtem magamban, mert mostanság mintha nem is érdekelné, hogy élek-e vagy halok. Nem tudom mi ütött belé mostanság, de kezd sérteni a dolog...
***
Lassan battyogok a kémi előadó felé, mivel ott lesz megtartva a korrepetálás. Nagyot harapok a kezemben tartott almából, ügyelve arra, hogy túl ne haladjak a termen. Egy pillanatra megállok az ajtó előtt, majd kettőt kopogva benyitok, de senkit sincs benn. Talán rosszul emlékszem, vagy csak nem jött el senki? Szemöldökömet összevonva próbálok meg visszaemlékezni, hogy mit is mondott a tanárnő, meg, hogy hányan is leszünk. Hiába próbáltam nem ment, mert mikor felkért a dologra, az osztályban éppen egy heves vita folyt arról, hogy hova is mennyünk táborba. Mit is beszéltünk meg? Fogalmam sincs. Talán legközelebb figyelnem is kéne. Igen talán kéne....Mindenesetre úgy gondoltam nem lehet belőle nagy gond ha itt maradok, így leültem az egyik fehérre festett hosszú asztal mögé, és vártam. Néztem a faliórát, a saját órámat és a telefonom kijelzőjét is, de nem tudtam rájönni, hogy mikor kezdődik az óra, vagy ha már elkezdődött akkor mikor. Már éppen megunom a várakozást és úgy döntök inkább hazamegyek és majd kimagyarázom magam a tanárnőnél, mikor nyílik az ajtó és Swan tanárnő lép be rajta.
- Jaj drága Emily, ne haragudj, hogy késtem, de egyszerűen nem tudtam elszakadni arról a bugyuta értekezletről. - Szabadkozik a tanárnő, mire én csak legyintek.
- Nincs probléma. - Nyugtattam meg. - Mondja csak tanárnő, hányan jönnek és kikkel kell foglalkozni? - Kérdésemre matektanárom elnevette magát.
- Látom nem figyeltél Emily. - Mosolygott rám, amitől a ráncok az arcán még erősebben előjöttek. Öreg már, de micsoda személyisége van! - Csak te leszel és az egyik évfolyamtársad. - A válaszon meglepődtem és már épp kérdezni akartam, hogy ki is lesz az mikor megjelent az a személy akire egyáltalán nem számítottam.
- Megjöttem! - Csendült fel az ismerős hang, amiben már érezni lehetett a fáradtságot. Na igen, már csak ez kellett...
- Na akkor én magatokra is hagylak titeket, mivel nekem az egyel alattatok lévőkkel van órám. Ha jól tudom pont az öcséddel Emily. Chris Wood igaz?
- Igen. - Válaszoltam kicsit bizonytalanul, mert jelen pillanatban zavarban éreztem magam.
- Nehéz eset. - Sóhajtott fel a tanárnő. - De nem reménytelen! - Tartotta fel mutatóujját, majd nevetve fordult felém. - Nagyon örülnék neki, ha átnéznéd vele az elmúlt hónapi anyagot. Rendben? - Én csak aprót bólintottam. - Na akkor sziasztok!
- Viszont látásra tanárnő! - Köszöntünk el egyszerre.
- A fene se gondolta volna, hogy pont te tanítod majd nekem a matekot. - Húzta féloldalas mosolyra a száját.
- Én se.. - Suttogtam magam elé. Ki a franc gondolta volna, hogy pont te?
- Szóval akkor tanulunk? Vagy szeretnél valami mást csinálni? - Kérdezte egy perverz vigyor kíséretében, amitől az eddiginél is kényelmetlenebbül éreztem magam.
- Tanuljunk. - Sóhajtok nagyot, majd megvárva azt, hogy ő leüljön én is helyet foglalok.
- Tudod szerintem könnyebben menne, ha mellém ülnél, így azért kicsit messze vagy. - Világosítottak fel és még vitatkozni se tudtam, mert valóban, legalább három székkel arrébb ültem le. A fene azt a jó szemedet Malik. Mi vagy te, csak nem egy sas? Becsuktam szemeimet, elszámoltam háromig és éreztem, hogy viszonylag megnyugodtam.
- Mondd csak most meditálsz? - Kérdezte Zayn. - Ez segít? Mert ha igen, akkor én is elkezdtem. - Megráztam a fejemet. Ennyire hülye csak nem lehet. Azonban tévedtem, mert mikor az egyik szememet kinyitottam, az övéi csukva voltak. Most már értem a korrepetálást...- Ez vicces. - Mondta. - Érzem, ahogyan engem nézel.
- Én nem is! - Tiltakoztam, de a szavaimnak nem volt olyan erőssége mint azt szerettem volna.
- Rosszul hazudsz. - Dől hátra székében, most már nyitott szemmel.
- Lehet. - Sóhajtok fel, majd egy széket fölkapva, leültem Zayn elé, a pad másik végébe.
- Biztos. - Hangzott el az újabb mondat és bár nem szerettem volna mégis feldühített a tény, hogy még ilyenkor is képes így viselkedni. A dacos kisgyerek pedig aki bennem tombolt nem hagyhatta, hogy ő győzzön.
- Mit tudsz te rólam Malik? - Kérdeztem. - Én most azért vagyok itt, hogy segítsek neked, bár ha tudtam volna, hogy te jössz inkább nemet mondok.
- Tényleg azt tetted volna? - Teszi fel ő is kérdését, majd áthajolva a padon néz velem farkas szemet. Egy pillanatra lefagyok. Olyan közel van hozzám most, mint akkor mikor megismertem a házibuliban, amit Niall szervezett. Mikor a pulton ültem és nem hagyott leszállni. Akkor is elgondolkoztam azon, hogy egy ilyen szempár, hogy rejthet egy olyan romlott lelket mint az övé. Nem azt szokták mondani, hogy a szem a lélek tükre? Már pedig Zayn szemében nem a gonoszság villan meg mikor rám néz...
Azon a bulin ő részeg volt. Én magabiztos. Semmiben sem hasonlít egymásra az akkori helyzet, meg a mostani. Egyet kivéve. Az én szívem ugyanolyan heves iramot diktál most is. Mint mindig.
Azonban a kezdeti sokkból visszatérve felveszem a pókerarcot és én magam is áthajolok a padon, így arcunkat csak centik választják el. Látszólag Malik meglepődött, de nála is csak egy pillanatig tartott a dolog, mivel ugyan úgy fürkészte arcom mint eddig. Mint mindig. Semmitmondóan és üresen.
- Biztos. - Hangzott el az újabb mondat és bár nem szerettem volna mégis feldühített a tény, hogy még ilyenkor is képes így viselkedni. A dacos kisgyerek pedig aki bennem tombolt nem hagyhatta, hogy ő győzzön.
- Mit tudsz te rólam Malik? - Kérdeztem. - Én most azért vagyok itt, hogy segítsek neked, bár ha tudtam volna, hogy te jössz inkább nemet mondok.
- Tényleg azt tetted volna? - Teszi fel ő is kérdését, majd áthajolva a padon néz velem farkas szemet. Egy pillanatra lefagyok. Olyan közel van hozzám most, mint akkor mikor megismertem a házibuliban, amit Niall szervezett. Mikor a pulton ültem és nem hagyott leszállni. Akkor is elgondolkoztam azon, hogy egy ilyen szempár, hogy rejthet egy olyan romlott lelket mint az övé. Nem azt szokták mondani, hogy a szem a lélek tükre? Már pedig Zayn szemében nem a gonoszság villan meg mikor rám néz...
Azon a bulin ő részeg volt. Én magabiztos. Semmiben sem hasonlít egymásra az akkori helyzet, meg a mostani. Egyet kivéve. Az én szívem ugyanolyan heves iramot diktál most is. Mint mindig.
Azonban a kezdeti sokkból visszatérve felveszem a pókerarcot és én magam is áthajolok a padon, így arcunkat csak centik választják el. Látszólag Malik meglepődött, de nála is csak egy pillanatig tartott a dolog, mivel ugyan úgy fürkészte arcom mint eddig. Mint mindig. Semmitmondóan és üresen.
- Tényleg. - Válaszolom végül. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de annyi biztos, hogy ha másodpercek is voltak, akkor óráknak tűnt. Végül Zayn volt az, aki eltávolodott.
- Jövőhéten írunk a szinusz, koszinusz egyenletekből. Jó lenne azt átnézni, mert nem értem. - A hirtelen váltás meglepett, de egyben meg is könnyebbültem. Tanítok neked valamit Zayn, de annak nem lesz köze a matekhoz. Persze most segítek, hisz szükséged van rá. De egy valamit jobb ha megjegyzel! Nem vagyok és soha nem is leszek az a lány aki fut utánad! Megfogod tanulni, hogy milyen is az ha egy lány nem kér belőled!
Magam sem értem, hogy mi van velem. Úgy érzem a szívem megcáfolja azt, amit az eszem gondol és reálisnak hisz. Hogyan is tudnék pont én beleszeretni bárki be is? Elképzelhetetlennek és felfoghatatlannak tűnik és nem csak tűnik mert az is. Egyszerűen nem lehet és kész! Lányok tucatjait kaphatnám meg, ha annyira akarnám, de nem akarom és ez megint csak összezavar. Ugyan az vagyok aki eddig voltam, valami még is változott. Nem rajtam, hanem bennem, ez pedig megőrjít. Csak vágyom rá! Csak vágyom rá! Csak vágyom rá! Ismételgetem magamban a mondatot, mert ha ebben a tudatban élek, ha már egy kicsit is elhiszem, azt amit saját magamnak mondok, akkor talán nincs is akkora baj. Az is nagy kérdés, hogy ez tényleg baj lenne-e? És ha igen miért? Miért ne tudnám őt szeretni? Mindent megadni neki, amire egy lány vágyik? Szeretet, gondoskodás, megértés, féltés. Miért ne menne? Ennyire nem lehetek egy érzelmi analfabéta... Vagy mégis? Gondolataim ide-oda cikáznak és nem lelek választ. A szívem dübörög, a fejem fáj és jelen pillanatban, úgy érzem, hogy ahhoz, hogy lenyugodjak olyan dologra van szükségem, amit még én magam is elítélek. Mégsem bírok ellenállni. Valami kell és ez az egyetlen dolog ami lefékez és kordában tart. Egy kis fehér zacskó egy kis fehér por. A világ szebb, de én pont ugyan olyan rothadt marattam. Minek is kellenék pont én neki? Ő minek is kellene pont nekem? Csak szenvedne. Rosszul járna. Velem mindenki így jár. Jobb is ha nem engedem a közelembe. Szánalmas egy alak vagyok.
- Jövőhéten írunk a szinusz, koszinusz egyenletekből. Jó lenne azt átnézni, mert nem értem. - A hirtelen váltás meglepett, de egyben meg is könnyebbültem. Tanítok neked valamit Zayn, de annak nem lesz köze a matekhoz. Persze most segítek, hisz szükséged van rá. De egy valamit jobb ha megjegyzel! Nem vagyok és soha nem is leszek az a lány aki fut utánad! Megfogod tanulni, hogy milyen is az ha egy lány nem kér belőled!
***
Zayn Malik
Magam sem értem, hogy mi van velem. Úgy érzem a szívem megcáfolja azt, amit az eszem gondol és reálisnak hisz. Hogyan is tudnék pont én beleszeretni bárki be is? Elképzelhetetlennek és felfoghatatlannak tűnik és nem csak tűnik mert az is. Egyszerűen nem lehet és kész! Lányok tucatjait kaphatnám meg, ha annyira akarnám, de nem akarom és ez megint csak összezavar. Ugyan az vagyok aki eddig voltam, valami még is változott. Nem rajtam, hanem bennem, ez pedig megőrjít. Csak vágyom rá! Csak vágyom rá! Csak vágyom rá! Ismételgetem magamban a mondatot, mert ha ebben a tudatban élek, ha már egy kicsit is elhiszem, azt amit saját magamnak mondok, akkor talán nincs is akkora baj. Az is nagy kérdés, hogy ez tényleg baj lenne-e? És ha igen miért? Miért ne tudnám őt szeretni? Mindent megadni neki, amire egy lány vágyik? Szeretet, gondoskodás, megértés, féltés. Miért ne menne? Ennyire nem lehetek egy érzelmi analfabéta... Vagy mégis? Gondolataim ide-oda cikáznak és nem lelek választ. A szívem dübörög, a fejem fáj és jelen pillanatban, úgy érzem, hogy ahhoz, hogy lenyugodjak olyan dologra van szükségem, amit még én magam is elítélek. Mégsem bírok ellenállni. Valami kell és ez az egyetlen dolog ami lefékez és kordában tart. Egy kis fehér zacskó egy kis fehér por. A világ szebb, de én pont ugyan olyan rothadt marattam. Minek is kellenék pont én neki? Ő minek is kellene pont nekem? Csak szenvedne. Rosszul járna. Velem mindenki így jár. Jobb is ha nem engedem a közelembe. Szánalmas egy alak vagyok.
A szobám sötétjében ülve ránézek a családi képeinkre, amik az asztalon vannak, bekeretezve.
Cami...Nézem a mosolygós, hosszú barna, szinte már fekete hajú lányt a képen. Szemeimbe könnyek gyűlnek. Ő is fontos volt nekem, és mi lett a vége? Halott. Az én hibából....Ha eddig nem is, de ezután biztos voltam a dolgomban. Ő is jobban jár, ha utál. Mert ha szeretne, akkor nagyon szeretne. Mert ő olyan lány aki a szívét adja. Én ezt pontosan tudom és látom, de kihasználni nem fogom. Inkább csöndben figyelek és szenvedek, mintsem lássam a könnyeit, amiket nagy valószínűséggel én okoznék.
Felfogni is nehéz. Tényleg ennyire szeretném?
