Sziasztok! Itt az új rész. Jó olvasást! :)

12. Fejezet 

Akit valójában szeretnék..

Vizsga. Olyan szó ez, amitől a gyerekek megrémülnek, a szívük gyorsabban ver és a gyomruk is görcsbe rándul. Félnek, mert bizonyítaniuk kell, a tanárok, a szülők, az osztálytársak, de legfőképp maguk előtt. Rettegnek már a puszta gondolattól is, hogy csalódást okozhatnak. Sose voltam izgulós típus, de valahogy az emberek görcsössége mindig átragad rám is, habár pontosan tisztában vagyok vele, hogy nincs mitől tartanom.

   Félévi osztályzatunk túlnyomó többségét, a mostani dolgozataink és szóbeliink adják, ami azt jelent, hogy nem lesz túl sok esélyünk a javításra, ha ez nem sikerül. Osztálytársaim különböző módon reagálják le a mai napot. Van aki, halálosan fél és izgul, de vannak olyanok is akik magabiztosan állnak a dologhoz. Akadnak olyanok, akik puskákat készítve, görnyed a pad felé és vannak, aki be se jöttek. Én magam pedig éppen egy szendvicset majszolgatok, miközben átnézem az irodalmat. A mai nap az írásbelié, de az irodalmon kívül, ma már csak matekból írunk, a többi tantárgy a hét többi napjaira marad. Húzós egy hetünk lesz, az már biztos.

- Mondd csak, te egy kicsit sem félsz? -Kérdez rá Niall, ma már sokadszorra, mire elszakadok a füzetem bűvöletéből és egyenesen szőke barátomra nézek, aki a padon ülve olvasgatja tankönyvét. Most is, pont úgy mint hat kérdéssel ezelőtt, csak megrázom a fejem, mire ő felmordul, ami elég vicces, mert mindig ezt a reakciót adja.  - De miért nem? - Kérdezi.

- Miért kéne?

- Mondjuk mert, én totál be vagyok  parázva.

- És? - Komolyan néha nem értem Niall logikáját.

- Rettegek. Menőbb lenne, ha ketten rettegnénk.

- Bolond vagy. - Nevetek fel. - Nem lesz semmi baj. Túl éljük ezt a hetet, ügyesek leszünk és ha ennek vége, csapunk egy nagy bulit és lazítunk. Benne vagy? - Kérdezem és a kezemet pacsira emelem, amibe a szőkeség bele is csap.

- Benne! Ötöst a két zseninek! - Kiálltja és most már, sokkal magabiztosabban ül, le a helyére, mivel becsengettek. Itt az idő Wood. Fog ez menni!

***

Pontosan egy hét telt le, a vizsgáink óta, ami szerintem egészen jól sikerült, de a matek eredményeket még csak ma kapjuk meg. Feszengve ülök a padban, várva, hogy a tanár a nevemhez érjen és mondjon végre valamit. Az már egészen biztos, hogy ha eddig nem is izgultam, most azt teszem. Hiába tudom, hogy jól teljesítettem, még is van bennem egy kis félsz, hogy mi van akkor, ha ezt csak én éreztem így...

- Emily Wood! - Szólít fel a tanár.

- Igen tanárnő? 

- Gratulálok, szép teljesítmény. Négyes. - Hatalmas mosoly terült szét arcomon. Megkönnyebbültem és az eddig bent tartott levegőt, mind kifújtam. Az összes vizsgám négyes lett, ez azért nem rossz. Büszke vagyok magamra.

- Ügyes voltál picúr. - Suttogja Niall, egy feszült mosollyal az arcán, mivel ő még mindig nem tudja az eredményét.

- Neked is jó lesz!

- Csak legyen meg a kettes. - Néz a plafonra. Niall a matek miatt izgult a legjobban, mivel az megy neki a legnehezebben és a foci miatt, jól kell teljesítenie, mivel ha nem így tesz és nem üti meg az átlaga, a közepest, akkor még a csapatból is kirakhatják, amit nagyon nem szeretne. Izgultam érte.

- Niall Horan! - Hangzik fel ismét a tanárnő érces és markáns hangja. A szőkeség keze, az én kezem után nyúl és erősen megszorítja azt, epekedve várjuk, hogy mondjon végre valamit és végre túl legyünk ezen az egészen. - Mr. Horan, sejtem, hogy most mennyire izgul. - Kezd bele a tanárnő. - Egészen kisiskolás kora óta én tanítom önnek a matekot, de még soha nem írt ilyen dolgozatot. - Niall nagyot nyelt és teljes figyelmét Miss. Price-nak szentelte. - Hármas. Gratulálok. - Vigyorogva fordultam a szőkeség felé, aki hatalmas szemekkel és tátott szájjal bámult előre.

- Ez most komolyan azt mondta, hogy hármas?

- Bizony azt. - Bólintottam.

- Hetedikes korom óta, nem írtam hármast. - Úgy néz rám mintha szellem lennék és ez az egész csak egy rossz vicc lenne. Pedig nem az, mert Niall rengeteget tanult az elmúlt időben és ennek meg lett a gyümölcse.

- Most még is azt írtál. Ügyes vagy szöszi.
- Ezt neked is köszönhetem. - Mondja és nyom egy puszit az arcomra, ezzel megköszönve azt, hogy segítettem neki felkészülni a vizsgákra. Nekem ennyi is bőven elég volt, hogy a mai napom vidáman teljen.
  A matekóra többi részére nem nagyon emlékszem, mivel a szöszivel elrajzolgattunk egymás füzetébe, viszont az, az egy momentum megmaradt, mikor Jeremy, az osztály bohóca, felállt kirohant a tanárhoz és arcon csókolta, hálája jeléül, hogy nem buktatja meg. A tanárnő megszokhatta már a fiú viselkedését, mivel elsős kora óta ő tanítja, így csak mosolyogva megrázta a fejét és a helyére küldte, a kicsit defektes, de szerethető fiút.
   A harmadik óra után, az ebédlőbe mentünk, ahol ilyenkor a társasági élet, szívét találjuk. Minden gimnazista erre a helyre tömörül és ha jól sejtem, mindenhol a mai napi vizsgaeredmény a téma. Mellettem Niall sétálgat, de körülbelül félpercenként meg kell állni, mivel állandóan ismerősökbe botlik. Mindenki ugyanazokat a kérdéseket teszi fel neki. Hogy vagy? Ment a vizsga? Na és milyen lett? Mikor is lesz a következő meccs?  Komolyan elgondolkodtam, hogy, hogy tud ilyen nyugodt maradni és vidáman válaszolgatni, miközben szerintem a hozzá lépők felét nem is ismeri. Szemem sarkából, kiszúrom az öcsémet és jelzek a szöszinek, hogy oda megyek. Bólogatva adja tudtomra, hogy rendben de látom az arcán, hogy inkább jönne velem és hagyná magár, a lelkes fiú csoportot, akik az esélyeket latolgatják a csütörtöki mérkőzésre. Boldogan sétálok oda az öcsémhez, akit egy kisebb hadseregnyi ember vesz körül. Ezek szerint jobban kijön az itteniekkel, mint gondoltam, ami mondjuk nem lep meg, mert mindig is gyorsan alkalmazkodott és hamar szerzett új barátokat, ha arra volt szükség. Mikor észrevesz, egyből integetni kezd, amire a többiek is felém fordulnak. Kellemetlen mert hirtelen, több tucatnyi szempár csak rám szegeződik.
- Szia nővérkém. - Chris, odahúz magához és megölel, majd arrébb csúszik, hogy nekem is legyen hely. Leülök mellé és abban a pillanatban, hallom meg a szokásos fiú dumákat.
- Wood miért nem mondtad, hogy ilyen csinos kis nővérkéd van?
- Logan. Logan. Logan. Mit gondolsz, szerinted lenne nála esélyed? - Kérdez vissza az öcsém, amire belőlem kitör a nevetés. Ránézek a fiúra, akit kicsit sem tűnt megsértettnek. Gondolom náluk, ez már mindennapos. Alaposan szemügyre veszem. Jóval magasabb nálam és sportos alakja számomra arra utal, hogy kosarazik. Vörös haja, fel van állítva, de közel sem tökéletesen, ami csak még helyesebbé teszi, egyébként is férfias arcát. Szürke pulcsija és fekete csőnadrágja egyszerű öltözék, de a személyiségéhez és a stílusához, pont passzol. Sötét zöld szemei kedvesen csillognak és hófehér mosolya, reklámba illő.  Megállapítom, hogy helyes, de valahogy nem mozgat meg igazán, de ennek ellenére biztos rengeteg lány van odáig érte, hisz ízlések és pofonok, mindenkinek más jön be.
- Emily Wood. - Mutatkozok be a fiúnak, még mindig nevetve és jobbomat nyújtom felé, amit el is fogad. Nem akarok, rosszba lenni Chris barátaival, így hát inkább megismerem őket és csak utána alkotok véleményt.
Logan Hutch. - Mosolyog rám és kezet rázunk. - Nagyon örülök a találkozásnak. - Teszi még hozzá.
- Szintúgy. - Válaszolom. Ezután oldódik a hangulat és jobban megismerem őket. Chris osztálytárai is eléggé őrültek és viccesek. Van egy lány, úgy hívják Holly. Tűzvörös haja, a derekáig ér és mint kiderült, őt az őszinteségéért szerették meg. Mindenről megvan a vélemény és azt ki is mondja. Ami a szívén az a száján. Aztán ott van az alternatív figura Stan, aki fiatal kora ellenére, eléggé ki van tetoválva, de a látszat ellenére egy igen is okos fiú, aki messze a legjobb eredményekkel rendelkezik az évfolyamon. Aztán ott a műészlélek Scott, aki mindenhova magával viszi a gitárját és eszméletlen jól énekel. Scott barátnője Lana is kedves és együtt egy gyönyörű párt alkotnak, pont egymáshoz valók és látszik rajtuk, hogy boldogak. Na meg persze ott van Logan és egy csendesebb lány Madison, akit Chris mindig árgus szemekkel figyel. Ő lenne az a lány akiről mesélt? Kicsit, hogy senki se vegye észre, megbököm Chris oldalát és aprót bólintok a lány felé, így megtudakolva azt, hogy jóra gondolok-e. Az öcsém nyilván megértette, mert csak mosolyogva, annyit válaszolt, hogy igen.
   A tömeg mögül egy hadonászó kezet vélek felfedezni, amihez hamar arc és hang is társul, ami nem másé mint az én drága Niall barátomé. Elnézést kérek a körülöttem ülőktől, elköszönök, nyomok egy puszit az öcsém arcára és távozom köreikből. Leülök Niall mellé, de hamar lehuppan mellém egy másik személy is.
- Louis! - Mondom, szinte kiáltom örömömbe, mivel rég nem láttam és nem beszélgettem vele. Megölelem és egyből megcsap illata, amitől hirtelen még a hideg is kiráz. Nem akarom elengedni, de muszáj lesz, ha nem akarok kínos szituációba kerülni. Nagy nehezen, de elválok tőle és mikor találkozik tekintetünk, ugyan azt látom rajta átfutni, mint akkor, mikor lefeküdtünk egymással. Hirtelen még lélegezni is elfelejtettem, az emlékek hatására. Kötöttünk egy szerződést, amit ugyan nem jelentettünk ki nyíltan, de mindketten pontosan tudtuk, hogy létezik. Barátság extrákkal címen fut a történet és ha olvasnom kéne, a tekintetéből, akkor arra jutnék, hogy ő is pontosan ugyan erre gondol.
  Hirtelen nagy lesz a nyüzsgés körülöttünk. A többiek is leültek az asztalhoz, Liam, Niall elé, míg Zayn velem szemben, aminek kicsit sem örültem. Bella is a mi asztalunkhoz ül, ami látszólag nem lepett meg senkit. Mondjuk miért is lepne meg bárkit? Hiszen Harry barátnője, vagy mi a fene, joga van ideülni, bár a szöszi miatt nem találom ezt olyan jó ötletnek. Vajon a többiek tudnak arról, hogy Niall szerelmes Bellába? 
Végignézek a kis társaságunkon és egy valami feltűnik. Nem hiába volt hiányérzetem.
- Hol van, Styles?
- Csak nem hiányolod? - Kérdezett vissza Zayn, egy féloldalas mosoly kíséretében.
- Jobban hiányolom az ő társaságát, mint a tiédet! - Válaszolom és közelebb hajolok hozzá, de furcsa mód ő is ugyan így tesz.
- Akkor gyorsan keresd meg és vallj neki szerelmet. Biztos értékelni fogja. - Szavai hallatán elönt a düh. Legszívesebben lefejelném, vagy minimum felpofoznám, de akkor túlságosan is kimutatnám azt, hogy mennyire feltud bosszantani. Ezt az örömöt, nem adom meg neki. Lassan távolodok el tőle, és furcsamód senki nem kérdez, vagy reagál az előbbiekre.
- És, amúgy, hogy sikerült a vizsgátok? - Tereli a témát Liam.
- Négyes. - Vágjuk rá egyszerre Louis-val, amiért le is pacsizunk.
- Nekem is. - Válaszolja Liam.
- Nekem hármas. - Ad választ Niall.
- Nekem is hármas. - Teszi hozzá Bella.
- És neked Zayn, hányas lett? - Kérdez rá Louis.
- Ötös. - Jelenti ki egyszerűen.
- Hazudsz. - Legyint Niall.
- Csaltál. - Vágja rá egyből Louis.
- Hogy a fenébe szerezted meg a kérdéseket? -Hitetlenkedik Liam.
- Köszi srácok, jól esik a bizalmatok, de nem csaltam. - Forgatja meg a szemeit Malik.
     Miután a fiúk kitárgyalták, hogy Zayn, hogy a fenébe kaphatott ötöst, elterelődött a téma, de én nem tudtam figyelni, mivel Louis állandóan a combomat simogatta. Tudtam mire gondol, én is szerettem volna, de itt a suliban ezt szinte lehetetlen. Ennek ellenére belementem a játékba és én is ugyan úgy tettem mint ő. Kezemet combjára tettem és simogatni kezdtem. Látszólag meglepődött cselekedetemen.
- Fogalmad sincs, hogy mivel játszol. - Dünnyögi halkan, hogy csak én halljam, de nem álltam le. Szándékomban állt, kikészíteni őt. - Na jó, elég volt. - Mondta, majd felállt. - Srácok nekem mennem kéne, lesz egy kis megbeszélés a bállal kapcsolatban. - Persze ez, mind csak hazugság volt, de látszólag mindenki bevette. Louis távozott köreinkből, de csak én tudtam az igazi okát.
- Picúr, mondd csak, Ashly hol van? - Kérdez rá Niall, mivel egész jóban lettel azóta, hogy bemutattam őket egymásnak.
- Beteg. Holnap elvileg már jön.
- Remélem is, mivel megígérte, hogy eljön velem öltönyt venni a bálra. - Ekkor Bellára néztem, akit láthatólag zavart ez előbbi mondat. Nem értem, ha féltékeny miért nem inkább a szöszit választja? Miért marad a fürtössel? Már éppen mondani készültem valamit, mikor a telefonom megrezzent. Louis küldött üzenetet, amiben azt írta, hogy mennyek a szertárba. Próbáltam lazára venni a figurát, hogy a többieknek ne essen le a dolog. Vártam pár percet, majd közöltem, hogy vécére kell mennem és elindultam.

    Le az alsó emeletre, végi a folyosón, majd jobbra egyenesen a tornacsarnok irányába. Ez volt az úti célom. Mikor kinyitottam, a nehéz fémajtót, a nagy és üres csarnok tárult a szemeim elé. Utam egyenesen a szertár felé vezetett. Mikor beléptem nem láttam semmi mást csak a sötétséget. Óvatosan beljebb lépek, keresve azt a személyt akiért jöttem. Egy idő után kezdem feladni, de hirtelen két kéz a derekam után nyúl. Kicsit felsikítok az ijedségtől, de ahogyan megérzem ismerős illatát, elszáll minden félelmem. Lassan maga  felé fordít és kék szempárját az enyémbe fúrja. Sok hülye gondolat fut át a fejemen. Az egyik részem azt súgja, hogy ezt nem kéne, mert mi csak barátok vagyunk és ha ezt így folytatjuk, akkor, tönkre is tehetjük azt. A másik felem viszont ordít a vágytól, amit eziránt a fiú iránt érez. Borzasztó ez a kettősség, mégis elviselhető, így a vágyam fölülírja, a józan paraszti eszemet és átadom magam az élvezetnek. Louis puha ajkai, a nyakamra tévednek, miközben közelebb húzom magamhoz. Pólója alját birizgálom és veszi a célzást, mivel azonnal le is kapja magáról. Kidolgozott teste vonzza a tekintetem. Nem tétlenkedik, segít levenni
felsőmet és ahogyan elnézem arckifejezését tetszik neki amit lát. Elaraszolunk egy kék matracig, amin szépen lassan végigdönt. Nem sietünk el semmit, hiába tudjuk mindketten, hogy már rég becsengettek. Nem zavartatjuk magunkat, ezen apróság miatt. Csókcsatánk közepette, rájöttem valamire. Hiába nem érzek Louis iránt semmit, egyszerűen nem bírnám elviselni, ha nem lenne mellettem. Eltereli a gondolataimat. Eltereli arról, amit valójában szeretnék, akit valójában szeretnék és ezért, bár ő nem tudja, rettentő hálás vagyok neki. Egyszerre örülök és félek. Örülök, mert most itt van és segítséget nyújt, bár ezt ő még csak nem is sejti. De félek is, mert ez nem maradhat mindig így. Egyszer talál, majd egy lányt és azt fogja mondani, hogy ami kettőnk közt van annak véget kell vetni. Ekkor fogok igazán összeomlani. Mert előre látom, hogy mi lesz a sorsom. Döntök majd, de mint általában rosszul...

Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen későn hozok új részt, de beteg voltam és nem volt időm írni. Mint majd láthatjátok ez egy kicsit más rész lesz mint a többi. Vallomás címet kapta, pont úgy mint az első rész. Ennek van jelentősége és a jövőben lesz is még ilyen fejezet, de nem árulok el többet. :) 

Jó olvasást! :)

Vallomás 2.

Tudod, mikor kicsi voltam, az apukám mindig azt mondta. " Soha ne az embert nézd, hanem a múltját. Ha azzal tisztában vagy, akkor megérted, jelenét" Akkor még nem, de most már értem, mit akart ezzel mondani. Gyerekek, akiket gúnyoltak kiskorukban. Lányok, akikkel azt éreztették nem elég jók, szépek vagy tehetségesek. Fiúk, akiktől túl sokat vártak és a végén szétestek. Nehéz sorsok, csúf életek. Történetek, melyekbe az ember szíve belefájdul. Ki dönti el, hogy kinek mi jár? Ki mondja ki a végső ítéletet? Az élet igazságtalan és talán ez a legnagyobb igazság a földön. Mindenkinek mást szán az élet. Mondhatnánk azt, hogy minden ember az kapja, amit megérdemel, de akkor hazudnánk. Még is kinek ártott, az a kislány aki hét évesen kemoterápiás kezelésre jár, mert a daganata tovább terjedt a belső szerveire? Mit tett ő, ami miatt ezt érdemelte? És az a fiú, aki tizennyolc évesen meghalt, mert egy részeg sofőr frontálisan ütközött vele? Na ő, mit tett? Előtte állt az egész élet. Láttam mikor a fiú szülei, bejöttek azonosítani a holttestet. Az anya sírt, az apuka pedig próbált erősnek látszani, de mikor nem figyelt senki, ő is elmorzsolt néhány könnycseppet, amiből egyre több és több lett. A végén már nem tudta titkolni érzelmeit és üvölteni kezdett. Miért pont ő? Kiabálta. Istenem miért? Elvetted az egyetlen fiamat! Miért tetted? Furcsa ez, nem? Istent hibáztatni, egy vissza nem fordítható dolog miatt. Mióta a kórház falai közt töltöm mindennapjaimat, rá kellett, hogy jöjjek, hogy itt a vallásnak sokkal nagyobb szerepet nyilvánítanak. Imádkoznak. Összekulcsolják kezeiket és halkan mormolnak. Még olyan emberek is megteszik ezt, akik egyébként soha nem voltak még templom közelében sem, kivéve ha az iskolai kirándulásokkor meg nem látogattak egyet. Nyilván ez reményt ad neki, így nem ítélkezhetek felettük, bár ha őszinte akarok lenni, egy ideig én is próbálkoztam ezzel, de nem segített. Mérges is voltam. Emlékszem mikor az orvosok azt mondták, hogy nem éled túl. Sírtam, üvöltöttem, még a dokinak is neki estem. Úgy gondolom nehéz lehet orvosnak lenni. Az emberek élete, az ő kezükben van és egy páciens halála, ugyan úgy megviseli őket is. Az se lehet felemelő, mikor a családtagokkal kel közölni a rémhírt. Elgondolkoztam azon, hogy vajon, mit tesznek ha haza érnek.Vajon átgondolják, az aznapi eseményeket? Vagy inkább felejtenének? Biztos vagyok benne, hogy a második. Tudod rájöttem most valamire. Az orvosok hősök. Nem állítanak nekik szobrot, nem tüntetik ki őket, de azok.....

     Nehéz nélküled. Az ember a szokásai rabja és ez sajnálatos módon rám is igaz. Mikor haza érek, egyből a nappaliba megyek, hogy megnézzem ott vagy-e. Mikor vacsorát készítek, neked is csinálok és csak a végén esik le, hogy ott se vagy. Ez fáj a legjobban. Mert tisztán emlékszem, hogy milyen volt melletted kelni reggelente és megcsókolni mikor felkeltél. Most még a veszekedéseink is hiányoznak. Sose gondoltam volna.

      Sokan nem hisznek abba, hogy egy nap újra itt leszel velünk. Még olyanok is lemondtak rólad, akikről soha nem feltételeztem volna. Csalódtam bennük, de nem haragszok rájuk, hisz tudom, azt te se szeretnéd. 

       Emlékek. Fájnak. Tudod miért? Mert java részük rólad szól. Felejtenem kéne? Nem megy. Na és, hogy miért? Mert a veled kapcsolatos emlékeim, ha jó, ha rossz, mind boldoggá tesz. Különös ez, de így van. Nagyon szeretlek téged és van egy olyan érzésem, hogy ez soha nem fog megváltozni.

        Mesélhetnék neked arról, hogy, hogy vagyok, de úgy gondolom ez felesleges. Nem zárom ki azt a gondolatot, hogy hallod minden szavam, így inkább nem nyomasztalak a fájdalmas gondolataimmal, mert azt nem bírnám elviselni, ha miattam bűntudatod lenne. De ezt a történetet elmesélem. Szerintem még nem hallottad. Volt egy fiú. Sokáig teljesen egészségesnek látszott, de egy sportvizsgálat során, mivel a fiú úszó volt, kiderült, hogy súlyos beteg. Ez a srác teljesen összetört és úgy gondolta, hogy az élete mit sem ér, ha nem úszhat. Az orvosok megtiltották, még azt is, hogy a víz közelébe mennyen. Nem indulhatott versenyeken, mert a kezelések miatt a szervezete nem bírta volna, a gyűrődést. Pedig ez volt az álma. Olimpiai érmet akart szerezni. Hallottam, ahogyan veszekszik az orvosával.

- Miért nem? Nem vagyok rosszul! Kibírnám! 

- Sajnálom James. - Ez volt a fiú neve. - De ez lehetetlen.

- Maga nem tud semmit! Tudja egyáltalán, hogy mennyi munkám van ebben az egészben? Dehogy tudja! Csak okoskodik itt nekem! Ez az álmom.... - A fiú hangja itt elhalkult. - Legalább megnézhetem? Kérem, ha mást nem is, ezt meg kell engednie. Nem vagyok hülye, tudom, hogy haldoklom, de nem mehetek úgy el, hogy nem láttam, ahogyan Bonnie a dobogó tetején, aranyéremmel a nyakában, énekli a himnuszt. - Bonnie, az a lány, akibe James fülig szerelmes volt.

- Ez talán megoldható, de kérem vigyázzon magára. A szervezete nagyon gyenge, bármikor összeomolhat.

- Köszönöm.

James csak ennyit mondott. Nem tudom miért, talán mert bele se akart gondolni, hogy meghalhat, vagy csak pusztán, annyira boldog volt, hogy eszébe se jutott. James elment a versenyre és megnézte Bonnie-t, aki aranyérmet szerzett. Miután vége lett a versenynek, James megkereste a lányt és elmondta neki, hogy szereti. Nem tudom, hogy miért várt eddig, szerintem csak félt, de mivel haldoklott így megkockáztatta a vallomást. Tisztelem ezért. Erős fiú volt és bátor. Rá két napra meghalt. Bevallom még én is sírtam. Talán azért, mert bár ő nem tudott rólam, az életemről, de én még is tisztában voltam az övével. Az ő élete, az én életem részévé is vállt. Ezután láttam egy interjút, amiben Bonnie volt. Sok riporter gratulált neki, mind mosolyogva kérdezgették, hogy mit érez most, hogy ő a legfiatalabb nyertes. Kedvem lett volna beleordítani a képükbe. Mi van az azzal a fiúval, akinek az álmai összetörtek? Hogy tudnak, ilyen vidámak lenni, mikor egy fiatal és tehetséges fiú meghalt? Mert James nagy tehetség volt. Legalábbis mindenki ezt mondta. " Előtte állt a világhírnév" Mondogatták. " Ilyen gyerek, mint ő ezerévente csak egyszer születik" Ezt az edzője mondta, akit szintén lesújtott a fiú halálának híre. Mérges voltam a riporterekre, hogy, meg se említik James-t, de aztán történ valami. James egyik ismerőse is ott volt és kérdezett valamit a lánytól, valamit amitől ez a történet még szomorúbb lett.

- Na és mi van James Beck-kel? - Ordított az ismeretlen srác, akiről később kiderült, hogy James legjobb barátja volt. - Róla miért nem beszélsz? Miért nem beszél róla senki? A világ legtehetségesebb tizenhét évese volt! Jobb volt mint te, még se említi meg senki!

- Igazad van. - Válaszolta Bonnie. - James sokkal jobb volt mint én. Tehetséges, szorgos és kedves srác volt. Én nagyon szerettem őt. - És ekkor elsírta magát. - Olyan kár, hogy ezt már sohase tudhatja meg. - Mondta.

Ekkor esett le a dolog. James ugyan elmondta, hogy szerelmes belé, de ez fordítva már nem történt meg. Szegény fiú abban a tudatban halt meg, hogy a szerelme viszonzatlan. Megnéztem a lányt. Szép. James is  helyes fiú volt. Összeillettek volna. Belese merek gondolni, hogy mit érez most a lány. A szerelme meghalt és az érzései kimondatlanok. Az interjú végén megkérdezték, hogy miért szerette Jamest. Ő csak ennyit válaszolt.

" Azért szerettem, aki volt. Pusztán azért, mert létezett és mert biztatott ha kellett. Itt nincsenek miértek."  Ez a három mondat megmosolyogtatott, ebben a történetben először. Miért? Mert ezek a mondatok, szinte olyanok voltak, mintha te magad mondtad volna ki őket. Ez megnyugtatott. Egy valamit megtanultam tőled. Szeretni sokféleképpen lehet, de soha nem tudunk konkrét indokot mondani, hogy miért, vagy ha még is, az csak a töredéke mindannak, amit valójában érzünk. Mert tényleg, a szeretetre nincsenek miértek. Szeretni valakit, valamiért. Ez a te mottód és most már az enyém is....