11. Fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új rész. Remélem tetszeni fog nektek.

Jó olvasást! :)

Télnyitó Bál

- Télnyitó Bál. - Olvasom fel hangosan, az előttem lévő poszter hatalmasra szedett betűit.

 Na igen az előző egy hónap, mint egy villanás olyan gyorsan eltelt. Lassan itt a tél, a karácsony és a szilveszter is.

  A poszter kinézete egyszerű. Világoskék alap, rajta néhány hópehellyel, rajta a dátum és a bál kezdetének időpontja. Alul pedig feltüntették a bál szervezőinek neveit is, ami közül egy kiemelkedett. Aprót mosolyogtam, gondolhattam volna, hogy részt vesz a szervezésben. A plakát alján még ez a mondat volt olvasható. " Gyere el a bálra partnereddel együtt és legyetek ti a legszebb pár, a Télnyitó Bál éjszakáján"  Na igen, úgy látszik, hogy ez a szokás nem csak az amerikai iskolákban hagyomány, hanem itt Angliában is. Furcsa mert én mindig jobban éreztem magam ha egyedül mentem. Hisz ha ketten vagytok, figyelni kell a másikra és alkalmazkodni kell egymás igényeihez, ami nekem soha nem ment. Mikor egyedül mész, akkor táncolsz amikor akarsz és azzal akivel akarsz. Azt iszol, amit inni szeretnél és nem azt, amit kedvességből hoznak neked és bár te nem szereted, megiszod mert az úgy illendő. De mindegy is. Ha elhív valaki elmegyek és ha nem akkor is. Veszteni, nem vesztek semmit.

   A folyosón végigsétálva, rájövök, hogy mindenkit elkapott a bál őrület. A fiúk sorban osztogatják, a kiszemelt lánynak, a virágbokrétákat, amik azt jelzik, hogy már foglaltak. Igazából ezt a bál napján szokás odaadni, de úgy látszik ez itt máshogy működik. A lányok boldogok, csukójukon virít az apró virágcsokor. Beérve az osztályterembe, nem várt látvány fogad. Először azt hiszem baj van, de hamar rájövök, hogy tévedek. A lányok és a fiúk két részre oszlottak, de korántsem egy veszekedés miatt. A lányok boldogan mesélték egymás közt, hogy ki hívta meg őket, míg a fiúk büszkén mondogatták, hogy melyik lány mondott nekik igen. Aranyos látvány volt, azt meg kell hagyni. Egy lány boldogsága azonban túlragyogta a többit, ez pedig nem másé volt, mint Belláé. Ha a hatalmas vigyor az arcán nem, de az óriási és gyönyörű virágbokréta tuti elárulja, hogy bizony nem mással érkezik majd a bálra, mint a fürtössel. Nem tudom, hogy miért, de mérges lettem, de nem a tény miatt, hogy Harry lesz a partnere, hanem mert naiv. Harry csak kihasználja, de szerintem ezt ő maga is tudja. Harry is bosszant. Úgy játszik ennek a lánynak az érzéseivel, hogy az már nekem fáj, de most legalább volt benne annyi, hogy nem egy másik lányt hívott el. De, ha jobban belegondolok, bár ne hívta volna el. Nem tudom és nem is akarom megtudni, hogy Niall milyen csalódott lesz, ha megtudja, hogy Harry már megint lekörözte. Haragszok a göndörre. Nagyon. Talán jobban mint kéne. De vajon miért érzem így?

  A pár perccel ezelőtti örömöm, elszállt és felváltotta a düh. Az emberek boldogsága kezdett nyomasztó lenni és úgy éreztem, hogy megfulladok. Gondolkodás nélkül álltam fel és viharzottam ki a teremből, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Utam egészen a másik osztályhoz vezetett, a folyosó legvégén. Ashly az akire most szükségem van. Szinte berontok az osztálytermükbe, nem törődve az értetlen pillantásokkal. Betoppanásom idején, egyből kiszúrom a göndört. Na igen, hiszen ő is ebbe az osztályba jár. Király... Ő a padon ülve beszélgetett Zayn-el. Ennél rosszabbkor, már nem is jöhettem volna. A két fiú szinte ugyan úgy ült a padon. Lábuk szét, kicsid bedőlve. Az egyetlen különbség az volt, hogy Zayn lábai a széken voltak, míg Harry csak úgy lógatta őket. Mondjuk nem sok kell neki, hogy leérjen a lába. Jobban megnézve, tényleg elég magas. Valamin éppen nagyon jól szórakozhatott, gondolom barátja mondott neki valamit, mikor tekintete hirtelen megállapodik rajtam. Látszik, hogy nem igazán tudja, hova tenni érkezésem, de végül csak elmosolyodik. Legszívesebben most megfojtanám, de nem mutatom ki neki, hogy mennyire dühös vagyok rá. Nem kell, hogy tudjon róla. Mivel, Harry már egy ideje engem tisztel ki figyelmével, barátja követi tekintetét és így Zayn is farkasszemet néz velem,de már nem törődve velük ükök le barátnőm mellé, a hátsó padba. Nem nagyon izgat, kinek a cuccait tolom arrébb, hogy elférjek. Leülök a székre, fejemet lehajtom és elterülök a padon.

- A bál? - Kérdez rá Ashly.

- Az. Miért kell mindent túlbonyolítani? Beteges. És ha nem fiúval megyek, akkor mi van? Nem engednek be? Szánalmas.. - Dünnyögtem, bár magam is jól tudom, nem ez az igazi bajom.

- Emily, miért nem mondod el, hogy mi bánt igazából? - Szóval Ashly is átlát rajtam. Kezdek teljesen kiismerhetővé válni. Ez szomorú....

- Magam sem tudom. - Sóhajtok nagyot. - Csak a bál napját mindenki egy meseszerű napnak látja, mikor a rút kiskacsából gyönyörű hölgy lesz, a gonoszok megkapják méltó büntetésüket és a hercegek is megtalálják, a hercegnőjüket. De szerintem ez csak tévképzet. Vajon miért nem hiszek a tündérmesékben?

- Mert nem akarsz hinni bennük. - Ad egyszerű választ barátnőm és igaza volt.

- Te hiszel bennük?

- Próbálok, bár nekem mindegy is, hisz én nem megyek a bálba.

- Dehogynem jössz! - Mondom határozottan. - Tudom, hogy nincsenek jó emlékeid a bálokkal kapcsolatosan, de nem szabad hagynod, hogy ez hatással legyen rád, egészen a végzős évedig. Mit szólsz ehhez? Elmegyünk együtt a bálra és jól fogjuk magunkat érezni. Szépen kiöltözünk, bár ezt a rész utálom a legjobban, de megéri. Megcsináljuk egymás haját és sminkjét mint a filmekben és egész éjszaka táncolni fogunk és boldogok leszünk, mert megérdemeljük. Egy napra mindketten hercegnők lehetünk és ez kijár nekünk. Na benne vagy?

- De Emily, téged úgy is elhívnak. Miattam ne mondj nemet egy fiúnak sem. Egy hercegnő csak akkor ragyoghat igazán, ha van ki ragyogtassa. Kell egy herceg aki ragyogtat.

- Nem kell. - Rázom meg a fejem. - Héj te! - Szóltam oda egy számomra ismeretlen gyereknek, aki előtt több kis virágcsokor is hevert. - Adj egyet légy szíves. - És adott is egyet, én pedig felálltam egy székre, hogy magasabbnak tűnjek és belekezdtem a mondandómba. - Ashly Donovan! Nem sok ideje ismerlek, de azt tudom rólad, hogy kedves, aranyos, humoros, érzékeny és rendkívül jó ember vagy. Nagyon megszerettelek. Tudom furcsa ilyet kérdezni, főleg mert lány vagyok, de azért megkérdezem. Ashly, eljönnél velem a Télnyitó Bálra? - Éreztem, ahogyan harminc szempár erősen engem vizslat. Ashly először bambán bámult rám, majd nagy mosollyal az arcán, nevetve csak ennyit mondott.

- Persze, hogy elmegyek! - Leugrottam a székről és abban a pillanatban magához szorított. Azt hittem megfulladok, de nem bántam, mert tudtam boldog és ez mindennél többet jelentett. Az osztálytársai egész kedves figurák. Odajöttek és lepacsiztak velem. Az ő szavukat idézve, atom laza voltam. Sokan körénk gyűltek, bár nem tudom miért. A lényege az volt, hogy menőnek tartották beszédemet, bár én nem menőségből cselekedtem. Azért jól esetek a kedves szavak és ahogy elnéztem a barátnőmnek is.

  A tömeg mögött kiszúrtam valakit. Engem nézett. Én néztem őt. Ő elmosolyodott. Én mérges lettem. Ő továbbra is engem nézett. Én meg nem tudtam elszakadni a tekintetétől. Zayn. Miért van ez mindig így?

***

Visszaérve az osztályterembe az a tény fogadott, amire ugyan számítottam, de soha nem akartam tapasztalni. Niall romokban hevert. Látszott rajta a csalódottság és a fájdalom. Az agyamat olyan hirtelen lepte el a sötét köd, hogy azt hittem, nem tudok megálljt parancsolni magamnak és megtépem Bellát. Mert pontosan tudom, hogy mi történt, az idő alatt, míg nem voltam itt. Niall nyilván boldogan érkezett ma iskolába, azzal a gondolattal, hogy ő lesz az akivel Bella a bálra megy. Nyilván azt is látta, hogy Bellán ott a virágbokréta, de Niall nem az a fajta, aki ettől meghátrál. Innen pedig egyszerű kitalálni. A kis vörös nemet mondott, ezzel a keserűség torkába taszítva a legjobb barátomat. Leültem Niall mellé. Kezem a hátára raktam és óvatosan megsimogattam. Fejemet vállára hajtottam és adtam az arcára egy puszit. Ugyan halványan elmosolyodott, de nem dobott sokat a hangulatán.

- Nem ér meg ennyit Niall. - Mondtam halkan.

- De megérné, ha hagyná, hogy megmutassam, jobb vagyok mint Harry. - Hangjában fájdalom csengett. Rossz volt ezt hallani.

- Hidd el egyszer úgy is rájön. Egy nap rádöbben, hogy olyan emberre pazarolta az idejét, aki nem becsülte meg és nem is szerette. Egy nap úgy is rájön. Te pedig ha igazán türelmes vagy és tényleg ennyire szereted, ott leszel vele akkor is mikor felnyílik a szeme és rájön, aki igazán kellett volna neki az végig ott volt mellette.

- De ez mennyi idő még? - Kérdezte és szinte biztosra veszem, hogy most már sír is. - Mennyi idő míg én is boldog leszek?

- Hisz ő se boldog....

- Ugyan. Virul, mióta Harry meghívta a bálra.

- Ez olyan boldogság Niall ami nem igazi. Hisz pontosan tudja, hogy csak kihasználják, de a szívében a remény, hogy talán mégis helye lehet Harry mellett, erőt ad neki, hogy úgy érezze magát, mint aki tényleg boldog. De ez nem igazi boldogság, ez csak egy buta dolog amit az emberek szerelemnek hívnak. Mert tény, hogy Bella szerelmes. Harrybe szerelmes. De mondok én neked valamit Niall. Bella még maga se tudja, hogy mit érez. Látom mikor rád néz, olyankor mindig mosolyog. Keres téged és minden meccsen kint van amin játszol. Tudom, most biztos azt gondolod, hogy a fürtöst nézi, de nem. Téged figyel. Ezt múltkor figyeltem meg, mikor utoljára az edzéseteken voltam. Ő biztos tagadná, de ez így volt. És bár a szíve még nem, de az esze már biztosan tudja, hogy téged kéne szeretnie, sőt szeret is, csak nem mutatja ki. Ezzel védekezik az ellen, hogy kiszeressen a göndörkéből.

- Komolyan így gondolod?

- Persze, szöszi.

- Szóval azt mondod, hogy várjak?

- Csak addig, míg érdemes. De azt majd úgy is érezni fogod, hogy mikor kell feladni és elfelejteni.

- Annyival könnyebb lenne téged szeretni picúr.. - Nevet fel keserűen.

- Ezen már én is gondolkodtam Niall. Ha téged szeretnélek, könnyebb lenne minden. Nincs kétely és nem félnék a csalódástól sem a fájdalomtól, de valahogy nem tudnék beléd szeretni. Furcsa nem? Pedig minden meg van benned.

- Én ugyan így érzek. De a barátságunk nekem sokkal fontosabb.

- Szint úgy. - Válaszolom.

- Picúr?

- Igen szöszi?

- Eljössz velem a Télnyitó Bálra? - Na bumm. Erre most mit mondjak? 

- Mit szólnál hozzá, ha hárman mennénk? - Kérdezem félve.

- Már elhívott valamelyik fiú? - Kérdezte egy keserű mosollyal az arcán.

- Igazából én hívtam el egy lányt. - Vakartam meg a tarkóm.

- Egy lányt? - Kérdezte Niall nagy szemekkel.

- Jaj, ne értsd félre. - Nevettem fel. - Csak szomorú volt, hogy őt nem hívta el senki, így hát felálltam egy székre és elhívtam én és.... - Nem tudtam befejezni, mert Niall hangos nevetésbe tört ki.

- És én ezt nem láttam? A pici Emily Wood, felállt egy székre és megkért egy lányt, hogy mennyen el vele a bálra. - Nevetett tovább. Nem bántam. Örültem, hogy boldog. Nevetése zene volt füleimnek Hirtelen kezeket éreztem magam körül, a nevetés elhalkult, csak két mondatocska ütötte meg a fülemet, ami olyan halk volt, hogy szinte alig halottam.

- Köszönöm. Szeretlek...

10. Fejezet

Történetek..

- Jézusom! - Ugrott fel az ijedségtől, hirtelen Ashly. A kukorica ami eddig a kezében volt, most az emberek ölében landolt. Jót nevettem rajta. Mondtam neki, hogy nem muszáj beülnünk pont egy horror filmre, de neki szent meggyőződése volt, hogy ki fogja bírni. Tévedett. Ez a film, még engem is lesokkolt néhány helyen, pedig én nem vagyok az a félős típus. Mivel Ashly-t nem igazán akarta lekötni, a véres jelenetek sokasága, így sokszor inkább hozzám beszélt, amiből az lett, hogy egyikünk se tudta megmondani, hogy mi lett a film vége.

  Miután kijöttünk a moziteremből, beültünk enni valamit. Ashly teljesen más, mint az ember elsőre hinné. Pusztán a megjelenése is arra utalhatna, hogy minden rendben van vele és az önbizalmával, de ez nincs így. Félénk és csendes, de ha az ember jobban megismeri, akkor megnyílik és remekül lehet vele társalogni. Az is kiderült számomra, hogy rengeteg dologban különbözünk. Nem csak a kinézetünk, bár az is teljesen más, de ő a korához képest sokkal érettebb gondolkodású mint én. Konkrét elképzelése van a jövőjéről és arról, hogy mivel szeretne foglalkozni, míg én azt se tudom, hogy mi lesz velem gimi után. Nem tudom, hogy mi szeretnék lenni, vagy azt, hogy hol kéne tovább tanulnom, se azt, hogy milyen úton kéne tovább indulnom. Míg én sokkal inkább a jelenben élek, addig ő inkább a jövőjére és annak megvalósítására összpontosít. Furcsa ez, de szinte mindenben szöges ellentétei vagyunk egymásnak, még sincs az, hogy kínos csend alakul ki közöttünk. Szívesen hallgatom őt, ahogy boldogsággal a hangjában beszél arról, hogy miért szeret fotózni.

- És kiket szoktál lencsevégre kapni? - Kérdezem.

- Imádok embereket fényképezni. Az arc mimikája, a testtartás, vagy pusztán egy mosoly, már rengeteg dolgot át tud adni, egy képen keresztül. Ez mindig lenyűgöz.

- Egyszer megmutathatnád nekem a munkáidat.

- Tényleg érdekelne? - Kérdezte félénken, miközben mutató ujjával, apró kis köröket rajzolt az abroszra. Vajon miért ilyen félénk? 

- Persze, szívesen megnézném őket. - Válaszolom, mire Ashly szemei felragyognak.

- Ennek, nagyon örülök. Tudod mostanában nincs sok ember, akit érdekelnének a képeim.

- Hogyhogy?

- A szüleim elfoglalt emberek, sokat dolgoznak, a barátaim...Na igen, mostanában ők se mutatnak érdeklősét ez iránt, na meg persze irántam se. - Ashly szavai ledöbbentettek. Látszott rajta, hogy fájó pontra tapintottam. Ismerem ezt az arckifejezést. Sokszor láttam magamon is, mikor a legrosszabb napjaimon, a tükör előtt állva, azon gondolkoztam, hogy vajon miért én vagyok az, akit büntet a sors. 

- Elmondod mi a baj? - Kérdezek rá, de ő csak a fejét rázza. Szemeiben könnyek gyűlnek és látom rajta, nem sok kell, hogy elsírja magát. - Miért?

- Mert hosszú ideje először beszélgetek valakivel úgy, hogy nem érdekli a múltam.

- Mindenkinek van múltja, de azt el kell felejteni és helyet kell adni a jelennek és a jövőnek.

- De ez nem ilyen egyszerű. - Tudom, hidd el tudom! Ordítja egy belső hang. Jobban, mint azt hinnéd! Gondolataimat nem mondhatom ki hangosan, mert félő, hogy még megijeszteném, vagy elterelné a témát. Segítenem kell neki és segíteni is fogok!

- Aki teljesen feladja a múltért a jelenét, talán a jövőt is elveszíti. - Mondom végül.
- Tévedsz. A múlt emlékeztet.
- De a te esetedben, csak rossz dolgokra.
- Ezzel együtt leszek egész.
- A fájdalommal és a szenvedéssel?
- Igen. Pontosan ez a két érzés az, ami emlékeztet arra, hogy ki vagyok valójában.
- És ki vagy te valójában?
- Miért, te kivagy?
- Csak egy lány. Egy lány akinek élete meseszerű volt, de száznyolcvan fokos fordulatot vett, mikor beleszeretett egy fiúba. Azt mondják a szerelem megvakít. Ez a mondás teljesen igaz. Szóval, ha megkérdezted volna öt hónappal ezelőtt azt, hogy ki is vagyok én, akkor azt felelem, hogy egy átvert, megbántott, megcsalt és elárult lány vagyok, aki félreismerte azokat akiben megbízott. Tudom, hogy fáj a múlt. Mindenkinek fáj és nehéz elengedni, de ha nem teszed felemészt.
- Emily?
- Igen?
- Miért fáj ez ennyire?
- A múlt?
- Nem.
- Akkor mi?
- A szerelem.
- Mert a szerelem csak a mesékben és a filmekben tűnik csodálatosnak. Egyébként meg pont ugyanannyi fájdalmat tud okozni mint boldogságot.
- És mi a megoldás?
- Ne légy szerelmes.
- Ez nem megoldás. - Nevet fel Ashly.
- Elmeséled akkor, hogy mi a baj? - Terelem át a témát, hogy végre kiderítsem mi ez az egész. Ashly nagyot sóhajt, majd belekezd.
- Egyszer volt, hol nem volt...
- Ez most egy mese az óperenciáson túlról?
- Igen én így mesélek. Szóval, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány és annak legjobb fiú barátja. Kiskorúk óta ismerték egymást és feltétel nélkül szerették a másikat. Egy bölcsibe, oviba sőt, még egy iskolába is jártak. Boldogok voltak. Iskola után a fiú, mindig haza kísérte a lányt és a lány mindig kapott egy puszit az arcára a fiútól. Viszont teltek az évek és a fiú más társaságba keveredett. Megváltozott és már nem is törődött annyit a lánnyal. Egy idő után, legjobb barátokból egymást nemismerő idegenek lettek. A fiú már nem köszönt, nem kísérte haza a lányt és már a szülinapját se tartotta számon, pedig ilyenkor mindig együtt ünnepeltek. A lánynak volt egy titka, amit nem osztott meg senkivel, ez pedig az volt, hogy beleszeretett a legjobb barátjába. Így még jobban fájt neki ez az egész. Szenvedett, mert úgy gondolta az élete nélküle nem teljes. Aztán eljött az a bizonyos este. A bál napja. Annak idején a lány és a fiú megbeszélték, hogy az első báljukra együtt mennek, de ez is megváltozott. A fiú elvitte a suli legszebb lányát, a lány pedig egyedül ment. Úgy gondolta bevallja a fiúnak az érzéseit, de arra nem számított, hogy a fiú új barátjai ezt mind végig hallgatják. Kinevették a lányt, csúfolták mert szerelmes lett a legjobb barátjába. A lány összetört, sírva rohant haza. Nem az fájt neki, ami a többiek mondtak, hanem az, hogy a fiú nem tett semmit. Bántották, de nem állt ki mellette és ez volt a legborzasztóbb. Ezek után elkezdték terjesztgetni a lányról, hogy öngyilkos akart lenni. Mindenki eltávolodott tőle és nem maradt senkije. Vége.
- Ez egy szomorú mese. - Jelentem ki.
- Nem lehet mindegyik vidám.

***

A beszélgetés Ashly-vel sokat segített nekem és persze neki is. Valószínűleg régóta nyomhatta már ez az egész a szívét és örülök, hogy én lehettem az akinek kiönthette a lelkét. Most viszont egy másik barátommal kell foglalkoznom, ugyan is Niall megkért, hogy mennyek ki hozzájuk az edzésre. Őszintén? Semmi kedvem, de nem tudok nemet mondani a szöszinek, egyszerűen nem megy. Kezeimet dzsekim zsebeibe mélyesztem. A fiúknak a rossz idő miatt ma benti edzésük lesz. Ezt egyáltalán nem bánom így legalább nem fogok megfagyni. Rutinosan mozgok a suli azon szárnyában, ahol az összes meccset és különféle programokat rendeznek, vagy éppen értekezletet tartanak. Beérve a hatalmas csarnokba egyből kiszúrom a nekem háttal álló szöszit. Mezén virít a Horan név és a tizenhármas szám. Gondolkodás nélkül rohanok oda, majd ugrok a hátára. Először kicsit meginog, de ahogy ráeszmél, hogy én vagyok az, szorosabban tart. Nem akar elengedni és ez bármennyire is fura, boldogsággal tölt el. Nyakánál átkarolom, államat vállára hajtom.

- Hiányoztál ám. - Szólal meg végül. Mondatára akaratlanul is mosoly húzódik a számra.

- Te is nekem. - Mondom, mire felém fordítja buksiját és megvillantja gyönyörű, hófehér fogsorait. Egy ideig engem néz, de utána elfordítja fejét és erősen vizslat valamit. Követem tekintetét és rájövök, hogy mit is néz Niall, vagy is inkább kit.

- Bella. - Mondom, mire Niall a földre szegezi tekintetét. Ráadásul Harryvel van, ami biztos még inkább kikészíti a szöszit.

- Nem értem, miben jobb ő mint én.

- Semmiben. - Rázom meg a fejem.

- Akkor meg?

- Niall, harcolj érte! Ha ennyire szereted, akkor tegyél valamit azért, hogy ő is úgy érezzen ahogyan te. 

- De én... Mindegy hagyjuk.

- Rendben ha így akarod.

- Igen így akarom.

Éreztem, hogy Niall kicsit feszültebb lett, de miután adtam egy puszit az arcára, mintha lenyugodott volna.

- Na mi van Niall? Csak összejöttél Wooddal? - A kérdés hallatán, felment bennem a pumpa. Miért van az, hogy ez a gyerek teljesen kiborít, egyetlen egy mondatával?

- Nem Zayn, nem járunk. - Válaszolta Niall. Hanglejtésén éreztem, hogy már nem először bizonygatja ezt. De vajon miért nem hisz neki? Ennyire félreérthető lenne a kapcsolatunk?

- Meg amúgy sincs semmi közöd hozzá. - Vetem még oda, de lehet nem kellett volna. Mivel még mindig Niall hátán csüngtem, így a vállába fúrtam a fejem, mintha az megvédene a rossztól.

- Mit mondtál? - A kérdés egészen közelről jött. Erőt vettem magamon és felnéztem. Hiba. Egyenesen barna íriszeivel néztem farkasszemet. Volt benne valami furcsa, bár nem tudnám megmondani, hogy mi. Mintha élvezte volna a helyzetet.

- Azt mondtam, hogy semmi közöd hozzá. - Ismételtem meg. Zayn egy ideig csak nézett, majd egy féloldalas mosollyal az arcán visszaült a helyére.

- Sajnálom. - Súgta oda Niall.

- Semmi baj.

- Nem tudom mi van vele, ő nem ilyen. - Velem mindig ilyen! Csak tudnám, hogy miért...

Zayn Malik

Hogy ki is vagyok én valójában? Fogalmam sincs. Talán egy fiú, akinek látszólag tökéletes és fényűző élete van. Kár, hogy ez csak a látszat. Azt mondják, soha ne a borítója alapján ítéld meg a könyvet, velem még is ezt teszik, de talán jogosan. Egy olyan srácot látnak bennem, akiből csak a rossz árad, de talán ez is jogos. Sok mindent mondhatnak rám. Mondhatják, hogy bunkó vagyok, vagy, hogy érzéketlen, de még azt is elfogadom, hogyha azt mondják velejéig romlott. Van benne igazság, így nem haragudhatok azokra, akik ezt állítják, mert nem csal a szemük. Az emberek hajlamosak felejteni. Elfelejteni milyen is voltál. Ez azért fáj, mert mikor az emberek azt állítják, hogy te mindig is ilyen voltál, az egyben azt is jelent, hogy egyáltalán nem ismernek. Mert én nem mindig voltam ilyen, de tény, hogy ilyen lettem. Volt okom, de ezt már senki se nézi. Az embereknek, már csak ez maradok. Zayn Malik, a fiú akinek a szíve jégből van....

9. Fejezet

Bocsánatot szeretnék kérni, mivel elég rég volt már új rész. Nem akarok mentegetőzni, szóval csak annyit mondanék, hogy nagyon örülök az egyre növekedő olvasóim számának. Hálás vagyok érte :)
Ez a rész kicsit más mint az eddigiek, de remélem azért elnyeri a tetszéseteket. 
Jó olvasást! :)

Tesó Nap.

Nagyot nyújtózkodva kelek ki ágyamból, ügyelve arra, hogy Niall fel ne ébredjen. Megérdemli a pihenést, így hagyom hagy aludja ki magát. Halk léptekkel távozom szobámból és utam egyenesen az öcsémhez vezet. Csendben nyitom ki kis rejtekhelyének ajtaját és mosolyogva nyugtázom, hogy még mindig alszik. A mai napot szeretném vele tölteni, úgy érzem mostanában elhanyagoltam és biztos vagyok benne, hogy lenn mit mesélnünk egymásnak. Leültem ágya szélére és boldogan figyeltem, öcsém egyenletes lélegzését. Volt olyan időszak mikor minden egyes kis lélegzetvételét számon követtem, mert féltem, hogy elveszítem. Tizenhárom éves voltam, mikor Chris autóbalesetet szenvedett, az egyik barátjával és annak szüleivel. Kosárlabda edzésről jöttek hazafele, mikor beléjük ment egy másik autó. Chris barátja egyből életét vesztette, de a srác szülei és ő túlélték a dolgot. Az öcsém élet és halál közt lebegett és ez a tudat a mai napig megrémít. Emlékszem mikor beértünk apuékkal a kórházba, mindenki sírt körülöttem. Az orvosok nem mondtak semmit és mindenki tiszta ideg volt. Tizenhárom évesen, nem a legfelemelőbb dolog azt látni, hogy körülötted szépen lassan minden összeomlik. Sose hittem a csodákban és soha nem voltam hívő, de aznap mégis Istenhez fordultam segítségért. Kértem, könyörögtem neki, hogy ne vegye el az öcsémet és, hogy mentse meg az életét. Bután hangzik, de akkor úgy éreztem, hogy meghallotta szavaimat, mert mikor az orvosok kijöttek a műtőből, azt közölték, hogy az öcsém túlélte a műtétet. Bár az állapota, még nem volt stabil, de mindenkiből a megkönnyebbülést váltotta ki ez a mondat. A szüleim nevettek és ölelkeztek, egyedül én voltam az aki sírt. Sírtam, mert tudtam, nehezen fogja feldolgozni, hogy a legjobb barátja meghalt. Sírtam, mert megkönnyebbültem és mert még mindig nagyon aggódtam. Sírtam, mert belegondoltam, milyen lenne az életem nélküle és azért is sírtam, mert tudtam tartozok eggyel istennek. Visszaadta az öcsémet és ezért életem végéig hálás leszek neki...

- Bármire is készülsz, felejtsd el! - Halottam meg Chris, álmos és mély hangját. Halkan felnevettem.

- Kicsi a rakás! - Kiabáltam, majd ráugrottam, mire öcsém csak fájdalmasan felnyögött.

- Jól van, ha így játszunk.. - Chris hamar fordított helyzetünkön, csípőmre ült, majd csikizni kezdett. Ez az egyik gyenge pontom, mert rettentően csikis vagyok. Nagyon nevettem, próbáltam kiszabadulni, de nem ment. Végül röhögve dőltünk az ágyra.

- Mit szólnál hozzá ha ma tartanánk egy tesó napot? Csak mi ketten. Töltünk le filmeket, szerzünk sütit és beszélgetünk. Benne lennél? - Chris elmosolyodott. 

- Még szép. - Válaszolta és nyomott egy puszit az arcomra, majd felült. Így tettem én is. - Mondd mikor szoksz már le arról, hogy elcsórod a felsőimet? - Kérdezte nevetve, mivel most is az ő superman-es fölsője van rajtam.

- Soha! - Nyújtottam ki rá a nyelvemet és Chris is ugyan így tett. - Gyerekes vagy. - Nevettem fel.

- Én? - Mutat magár hitetlenkedve. - Rossz hatással vagy rám, ez azért van.

***

 Palacsintát sütök, hisz azt mindenki szereti. Niall még alszik, az öcsém pedig fent készülődik, de ahogy ismerem hamarosan úgy is lejön, mert imádja a hasát. Sejtésem be is igazolódik, mivel egy hangos trappolás után, nyílik a konyha ajtó és Chris lép be rajta. Nagy mosollyal az arcán foglal helyet az asztalnál és mint egy kisgyerek az oviban, úgy várja a reggelit.
- Mivel kéred? - Kérdezem.
- Juharsziruppal és tejszínhabbal. - Vigyorodik el. Gyorsan megcsinálom neki és pár perc múlva, már tömhette is a hasát. Elkészítettem magamnak is és én is helyet foglaltam az asztalnál az öcsémmel szemben.
- Amúgy.. - Kezd el beszélni Chris teli szájjal. - Mióta vagytok ti ilyen jóban a szőkével? - Kérdése nem lepett meg. Mivel az egyik kapcsolatomnak eléggé rossz vége lett, Chris fokozottan figyel arra, hogy kivel vagyok együtt. Bár Niall csak a barátom, de megértem, hogy aggódik értem, hisz szemtanúja volt annak, hogy milyen rosszul bánt velem Anthony. Csak egy év van köztem és az öcsém közt, ezért van az, hogy pontosan megértette akkoriban, hogy min megyek keresztül. Rengeteget segített nekem, de sosem bocsájtom meg magamnak azt az éjszakát, mikor miattam bunyóba keveredett.


8 Hónappal ezelőtt

- Miért csinálod ezt? Hagyj békén! - Kiabáltam. Nincs itthon senki, így hála istennek nem hallhatják, hogy veszekszünk.
- Ne ordibálj velem! - Szólt rám türelmetlenül.
- Miért ne? Te is mindig ezt csinálod! Nem érted meg, hogy fájdalmat okozol minden szavaddal?
- Végig hallgatnál?
- Már végig hallgattalak, nem is egyszer. Mindig végighallgatlak! Mondd, hogy tehetted ezt? Megcsaltál!
- Nem úgy volt, ahogy hiszed! - Csattant fel. Elegem van. Belőle és az állítólagos barátaimból. Elegem van az életből. Hazudtak. Egész végig hazudtak..
- De pontosan úgy volt! Lefeküdtél a legjobb barátnőmmel, bár ezek után, nekem nincs barátnőm se barátom. Menj el! Hallod? Takarodj!
- Nem beszélj így velem! - Ordítja el magát, majd nekem ront. Testem hangos puffanással jelzi, hogy a falnak ütközött. Kezemet szorítja és hiába próbálok kiszabadulni szorításából, nem megy.
- Engedj el te barom! Ez fáj! - Szemeibe könnyek gyűlnek. Nem tudom megállni, hogy ne sírjak. Minden olyan szép volt, talán túl szép. Hisz én szerettem őt teljes szívemből. Akkor meg miért romlik el minden? Miért utálnak ennyire az égiek? Miért nem hagyják, hogy boldog legyek? 
- Emily?! - Halottam meg egy ismerős hangot. Fejemet oldalra fordítva öcsém aggódó, de dühös tekintetével találkoztam. - Engedd el te mocsadék! - Üvöltötte, majd leszedte rólam és azzal a lendülettel behúzott egyet Anthony-nak. Én zokogva a földre rogytam, mint egy tehetetlen rongybaba. Könnyeim égették arcomat, a fejem lüktetett és a kezem is sajgott, de legjobban a szívem fájt. Szerelem. Boldogság. Törődés. Kedvesség és bizalom. Minden ilyen érzés elmúlt és a helyét átvette a fájdalom és a szenvedés. Próbáltam feltápászkodni, de nem ment, semmi nem ment, csak sírni tudtam és reszketni. A valóságba csak akkor csöppentem vissza mikor megpillantottam öcsém fekvő testét, amit ütnek. Az erő hirtelen visszaszáll testembe. Olyan gyorsan pattantam fel, hogy az már lehetetlen. 
- Hagyd! Hagyd őt békén! - Próbáltam leszedni Anthony-t az öcsémről, de nem sok sikerrel. Hatalmasat lökve rajtam távolított el magától. Ekkor azonban Chris kitudott szabadulni. Belerúgott egyet Anthonyba, majd mikor az feltápászkodott még be is húzott neki egyet.
- Hord el magad, te seggfej! - Kiabált rá az öcsém. - És vissza ne merj jönni, mert esküszöm, hogy olyat teszek amit nem kéne. Takarodj! - Öcsém elérte a kívánt hatást. Az ember akiért bármit megtettem volna, most jó pár monoklival sétált ki a házamból és evvel együtt az életemből is. Egy ideig csak néztem a semmibe, próbáltam felfogni a dolgokat. Megkönnyebbültem. 
- Öcsikém.. - Ültem le Chris mellé a földre. Szegénykém, az arccsontját tapogatta, mire fájdalmasan felszisszent.
- Jobb erőben vagyok, mint hittem. - Nevetett fel Chris, de én nem tudtam ennek örülni. Sírva öleltem át és szorítottam magamhoz. - Jól van. Most már, nem lesz semmi baj. - Nyugtatgatott. - Soha többé nem kell elviselned ez a szemétládát.
- Köszönöm. - Suttogtam halkan. - Te vagy a legjobb öcsi a világon.
- Te pedig a legproblémásabb nővér. - Halványan elmosolyodtam. - Szeretlek.
- Én is téged.


 Jelen

Fejemet megrázva térítettem vissza magam a jelenbe.
- Niall csak a barátom. Nem kell aggódnod, ő nem olyan.
- Rendben. Ha te bízol benne, akkor én is. 
- Köszönöm.
A reggeli után felosztottuk a feladatokat. Chris elment a boltba, hogy vegyen sütiket és üdítőt. Addig én elkezdtem letölteni pár fimet, köztük egy olyat amit mindig is meg akartam nézni, ez pedig a Fogadom című film. Már sokszor elhatároztam, hogy megnézem, de valahogy sose jutottam el addig. Feladataim közt viszont az is szerepelt, hogy felkeltsem a szöszit. Fájó szívvel ugyan, de rávettem magam a dologra. Nem szeretek fáradt embereket felkelteni, de most muszáj. Egyrészt a tesó nap miatt, másrészt mert már majdnem egy óra, de Niall még mindig alszik és nem evett, nem ivott és még a szüleit sem hívta fel, hogy tájékoztassa őket arról, hogy hol van. Csendben nyitok be szobámba, egy tálca frissensült palacsintával. A tálcát lerakom az éjjeliszekrényre, én pedig leguggolok az ágyam széléhez. Mosolyogva figyelem Niall-t. Szőke haja kócosan mered különböző irányokba. Angyali pofija, olyan mint egy ártatlan hét évesé, aki az előző éjjel sokáig fent volt, hogy megnézze kedvenc meséjét. Óvatosan nyitja ki szemeit, gondolom a finom illatok felébresztették. Gyönyörű kék szemei, álmosan fürkésznek, de végül egy csodálatos mosollyal az arcán, csak annyit kérdez.

- Most meghaltam és a mennybe kerültem? Csak mert legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy nap, egy gyönyörű lány, reggelivel vár kelés után. - Mosolyogva nézek a szöszire. Most is felvetem azt a kérdést amit Louis-nál. Vajon miért nem dobogtatja meg a szívem, ez a fiú? Niall, helyes, vicces, kedves és törődik velem. Sokkal egyszerűbb lenne minden ha tudnám őt szerelemből szeretni. De ez nem ilyen egyszerű. Bár az lenne.

***

- Na és mit nézzünk meg először? - Kérdezi Chris.
- Másnaposok három?
- Az én nővérem. - Bólogat büszkén az öcsém. - Semmi romantika.
- Ne hidd, hogy megúszod. - Mosolyogtam rá ördögien.
- Fogadom? - Fintorodott el az öcsém.
- Bizony. Ígérgeted már egy ideje, hogy megnézzük és itt a remek alkalom.
- Rendben. - Egyezik bele.

Ez a film valami elképesztő. A Másnaposok első két részét is imádtam, de ez fergeteges. Az öcsémmel rengeteget nevetünk és sokszor muszáj leállítanunk a filmet, mert nem bírjuk normálisan végignézni. Mikor vége lett, beraktunk egy másikat, de az annyira nem kötött le minket, így sokkal viccesebbnek tűnt, hogy egymást dobáljuk pattogatott kukoricával. Végül ebbe is belefáradtunk, így én Chris vállára hajtottam a fejemet és úgy néztem tovább a filmet.
- És amúgy, mi van veled? Mostanában nem is mondasz nekem semmit. - Öcsém állítása igaz. Mióta Londonba költöztünk, kicsit eltávolodtunk egymástól. Neki is lettek új barátai és nekem is.
- Ez fordítva is igaz. - Jegyzem meg.
- Tudom. De mi lenne ha pótolnánk. Mesélj. Mostanában megváltoztál.
- Tudom. - Sóhajtottam nagyot. - Én is észrevettem, hogy pár hónap alatt mennyit változtam.
- De jó irányba. Öt hónappal ezelőtt még a szobádból sem akartál kijönni.
- Volt re okom. - Mondtam halkan.
- Tudom.
- De tudod, úgy érzem belül is gyökeresen megváltoztam. Nyugodtabb és türelmesebb lettem, na meg érzékenyebb. - Horkantam fel, mivel újból eszembe jutott, ahogy Zayn sértő és mogorva módon hozzám vágja szavait. Még sírtam is miatta. Szánalmas.
Öcsém értetlen arccal figyelt engem.
- Szerintem itt az ideje, hogy elmond, hogy mi folyik itt. - Chris határozott volt és innen tudtam, nincs visszaút, el kell neki mondanom mindent.
- Oké. Tudod mikor ide jöttünk Londonba nem tetszett az itteni élet, de aztán találkoztam a szöszivel és minden jobb lett. Elfelejtette velem, azt, hogy én igazából egy átvert és kihasznált lány vagyok és ezért rettentő hálás vagyok neki. Ezért nem szeretem, hogyha piszkálod, mert miatta lettem jobban.
- Szereted őt? - Kérdez rá az öcsém.
- Igen, de nem szerelemből. Bár úgy szeretném, de nem megy. Pedig egyszerűbb lenne minden. - Sóhajtottam nagyot.
- Mondd tovább. - Sejtettem, hogy veszi a lapot és tudja, hogy van még valami.
- Aztán volt az a buli, amelyikben te is ott voltál. - Öcsém bólogatva adta tudtomra, tudja miről van szó. - Na ott megismerkedtem egy fiúval Louis-val. Abban a buliban még nem, de egy másikban lefeküdtem vele és...
- Terhes vagy? - Haboztam a válasszal. - Terhes vagy? Ez a Louis az apa? Vagy nem tudod? Nem is vagy terhes igaz? Csak húzod az agyam igaz? - Már nem bírtam tovább, hangos nevetésbe törtem ki. Na igen ez vicces volt. - Nem csináld, már majdnem szívrohamot kaptam!
- Nem vagyok terhes te bolond. - Nevettem tovább.
- Akkor mi a baj? - Hirtelen komorultam el.
- Az, hogy nem érzek iránta semmit. - Válaszoltam.
- Az gáz. És ő? Érez valamit? Ez a baj? - Bár ez lenne. Gondolom magamba.
- Nem, nem ez.
- Akkor?
- Mondd miért nem tudok olyan fiúkat szeretni akik megérdemelnék azt, hogy szeressem őket?
- Nem tudom. - Öcsém teste hirtelen megfeszült, gondolom neki is előjött néhány rossz emlék. - Neked mindig olyan fiúid voltak, akiket meg kellett verni. - Jogos amit mond és tudom, hogy nem kérdőjelezhetem meg a szavát. - De ugye most nem arra akarsz kilyukadni, hogy beleszerettél valamelyik bunkóba?
- Nem, csak...Nem tudom. Bár tudnám, de nem tudom.
- Ki az? - Kérdezte meg öcsém, mire én hirtelen válaszolni is tudtam. Na igen ki is az?
- Egy fiú. - Mondom végül, az igazságot nagy mértékben fedő állításomat.
- Reméltem is, hogy nem lány, bár azzal se lenne semmi gond. - Nevet fel kicsit az öcsém.
- Jól van Chris, vegyük úgy, hogy ez meg se hallottam. Inkább mesélj most te. - A vak is láthatta, hogy terelni próbáltam a témát. Ez valószínűleg Chris is észrevette, mert csak mosolyogva megrázta a fejét, majd belekezdett mondandójába.
- Van egy lány. Emily, szerinted lehetséges, hogy szerelmes lettem? - Öcsém mondatára lefagytam. Szerelmes lenne és én észre se vettem?
- Mondd el mit érzel, akkor talán tudok segíteni.
- Ha meglátom mosolygok. Ha a közelében vagyok, csak rá tudok figyelni. Minden mozdulatát követem, de persze nem megszállottan. Ha hozzám szól adom a lazát. Nem szeretem ha más fiú hozzá ér és kivagyok ha mégis. Ha megkérdezi, hogy vagyok, csak annyit mondok, jól köszi, de szívem szerint sokkal többet mondanék. Nem érzek ellenállhatatlan vágyat iránta, de mégis lenyűgöz a kedves természete és a kisugárzása. Szerelmes lennék?
- Na látod, drága öcsikém az bizony meglehet.

Miután kibeszéltük magunkat úgy döntöttünk, hogy elmegyünk aludni. Egyáltalán nem éreztem sok időnek még is hajnali kettőkor tértem nyugovóra. Nem bántam. Öcsémmel való beszélgetés, sok szempontból segített nekem. De egy valami még mindig nem hagy nyugodni. Fogadom. Na igen, ezt a fimet most se sikerült megnézni...