Sziasztok! Nagyon, de nagyon sajnálom, hogy ilyen régen volt már új rész. Annak ellenére, hogy ennyit késtem, ez se lett a leghosszabb, de csak azért mert ennek még lesz fojtatása is és ha egybeírom, akkor túl kacifántos lett volna. Mivel újra van számítógépem és ezen a héten kevesebb dolgozat lesz az iskolában, még hétvégén vagy pénteken felrakom az új részt :) 

Utóirat: Köszönöm, hogy egyre többen vagytok :) Nagyon jól esik. Ha nem lenne nagy kérés, akkor komizzatok, hogy megtudja, mi a véleményetek. Fontos lenne számomra.

Még egyszer köszönöm, imádlak titeket! :)

13. Fejezet 

Nekem is fontos (1.)

- Na és ez? - Kérdezi Niall, miközben megfordul tengelye körül, hogy jobban megfigyelhessük kiválasztott öltönyét. Muszáj volt el jönnünk vele, mert félő, hogyha egyedül döntene, úgy nézne ki mint egy cirkuszi artista, akit belemártottak egy festékes bödönbe. 

- Nem! - Vágjuk rá egyszerre Ashly-vel.

- Most miért? Szerintem menő.

- De hát lila. - Fintorodik el Ash. - Ez egy bál Niall, nem pedig farsang.

- Akkor válasszatok ti, ha már ilyen jó stílustanácsadók letettek hirtelen. - Szőke barátom mellkasa előtt összefonta kezeit és várakozva ránk pillantott. - Gyerünk, gyerünk még a meccsemre is oda kellene érnem.

- Nem mi tehetünk róla, hogy őnagysága mára tervezte a vásárlást. - Forgatja meg szemeit Ashly. 

- Majd én keresek neked valamit. - Sóhajtottam fel fájdalmasan és feltápászkodtam eddig kényelmesnek bizonyuló helyemről.

- De azt előre leszögezem, hogy nem veszek fel fekete öltönyt, mert az túl hétköznapi. 

- Óhajt még valamit az úrfi? - Kérdezem felvont szemöldökkel, mert bár imádom a szöszit, van, hogy kiborít.

- Nem semmi más. Távozhat. - Legyint a kezével és tényleg próbál úgy viselkedni mint egy előkelő, de álcáját hamar megtöri, mert hangos nevetésbe kezd. - Ugyan picúr hisz tudod, hogy szeretlek. - Jön oda hozzám és szorosan átölel. Ezért is imádom őt, mert mindig érezteti velem, hogy szeret. 

- Én is imádlak, de eressz el, mert így sosem lesz meg a ruhád és elkésünk a meccsről. - Óvatosan elengedett, de nyomott még egy puszit a fejem búbjára, majd összekócolt azt, amiért haragudhattam volna rá, de nem ment. Ehelyett csak felnevettem és elindultam öltönyt keresni.

  Van itt minden. A legdrágább alkalmi ruháktól, a legolcsóbbig, a feketétől egészen a zöldig mindenféle öltöny megtalálható. Lassan lépkedek a sorok között keresve egy olyat, mely illik legjobb barátom személyiségéhez. Nehéz mert ő mindenféleképpen egyedit akar lenni, ami nem is lenne baj, ha nem egy bohócnak akarna öltözni. A kettő között kell találnom valamit. Valamit ami nem túl feltűnő, de nem is hagyományos. A tekintetem megakad egy összeállításon. Nem az a rikító fajta, de nem is snasszos. Pont jó. Ráadásul színben illik a mi ruháinkhoz is. Gyorsan lekapom és sietek vissza barátaimhoz, hogy minél hamarabb végezhessünk, mert hiába vagyok lány, azért én sem szeretem az órákig tartó vásárlásokat, ráadásul Niall ezerszer rosszabb bármely lánynál. Visszaérve azonban nevetőgörcsöm támad, ahogy észreveszem a két birkózó felet a földön. Ha bárki az hinné, hogy Ashly áll vesztésre, akkor közölném, hogy ez nincs így. Barátnőm a szöszin ülve, rúzzsal a kezében próbálja kipingálni az alatta fekvő kétségbeesett fiút, akinek jobb arcféltekén már egy vastagon meghúzott rúzscsík virít. Elnéztem volna még egy ideig ezt a nyilvánvalóan egyoldalú küzdelmet, de az órámra pillantva rájöttem, hogy rendet kéne tennem.

- Donoven! Horan! Abbahagyni! - Szóltam rájuk erényesen.

- Igenis anyu! - Jött a válasz egyszerre.

- Ezt vedd fel! - Nyújtom oda neki az általam kiválasztott szettet.

- Jól van mami. - Bólint, majd elveszi tőlem a ruhákat és a próbafülkébe sétál. Eltelik pár perc mire kifárad onnan, de viszonylag gyorsan kész lett.

- Na milyen? - Kérdezi Niall egy ezerwattos mosollyal az arcán és ebből tudom, hogy neki is tetszik.

- Szuper. - Vágja rá Ash izgatottan.

- Sármos vagy Horan. - Kacsintok rá.

- Akkor azt hiszem, megtaláltuk az igazit.

***

A hatalmas stadionba érve az a látvány és hangulat fogad, amit már megszoktam az Angliában eltöltött hónapjaim alatt. A tömeg tombol és annak ellenére, hogy a fiúk még pályára se léptek az izgalom és a feszültség a két csapat szurkolói között már most érezhető volt. Niall már rég lent van a fiúkkal és az edzőjükkel, míg mi barátnőmmel a helyünket keressük. Ismerős arcok tömkelegét fedezem fel. Sulis osztálytársak, évfolyamtársak, a büfés, de még a szomszéd néni is ellátogatott a mai meccsre. Aranyos, hogy ennyire szívükön viselik a csapat sorsát. Niall egyszer mesélte, hogy mikor egy évvel ezelőtt kikaptak az egyik legjobb és legnevesebb gimis csapattól, akkor Doncaster lakosai összefogtak és közösen rendeztek egy hatalmas bulit a fiúk tiszteletére. A szöszi szerint, akkor először mindannyian úgy érezték, hogy egy nagy család részei és ettől még eltökéltebbek lettek és tovább hajtottak annak érdekében, hogy egy nap ők legyenek a legjobbak és, hogy büszkeséget szerezzenek nem csak a sulinak, de a városban élőknek is. Ahogy elnézem, tényleg mindenki kiáll mellettük. Az emberek arcán ott ékeskedik a sulink címere és a három alapszíne, a kék, a piros és a fehér. Persze ebből mi sem maradtunk kis Ashly-vel. Nekem még csapatmezem is van, amit a szöszi adott, hogy nyugodtan vegyem fel, mert szeretné ha rajtam lenne.

A hangos kiabálások és a tapsviharok miatt nem lehet hallani semmit, de Ash tátogásából és mutogatásából annyit kivettem, hogy talált ülőhelyet számunkra. Nekem se kellett több szinte azonnal lehuppantam az egyik székre és alaposan körbenéztem. A stadion tömve van és ez egyszerre ijesztő és lenyűgöző látvány. Különböző korú és nemű emberek százai foglalnak helyet a stadion székein és mind csak egy dolog miatt jöttek el, mégpedig, hogy szurkoljanak a csapatuknak.

- Szerinted nyerni fognak? - Kérdezi üvöltve barátnőm.

- Remélem! - Válaszoltam hasonló hangnemben. - Én bízok bennük.

- Én is.

És hirtelen a hangzavar még nagyobb lett. Az izgalom még tapinthatóbb. Tekintetem a pálya zöld füvére szegezem. Nem vagyunk túl messze tőle, nagyjából pont a közepén találhattunk helyet. Hirtelen több tucatnyi játékos özönlik a pályára. A mi fiaink sötétkék mezben, míg az ellenfél csapata narancssárgában van. Mintha egy előre megbeszélt koreográfiát tanultunk volna be. Mindenki egyszerre felállt és a sulink nevét kiáltotta. Fogalmam sincs hogyan csináltuk, de sikerült. Tekintetemmel a szöszit keresem, de nem találom. Már kezdek megijedni, hogy lehet történt vele valami a bemelegítés során, mikor a mellettem ülő leányzó hangosan fel kiállt.

- Ott van Niall! - Üvölt Ashly és ujjával abba az irányba mutat, ahol felfedezte a szőkeséget. Végre én is észrevettem, ahogyan egy focilabdával dekázgat. Jól néz ki és ezt nem is lehetne letagadni. Tipikusan az a fiú akinek jól áll a focilabda, a mez és minden más amit a pályán csinál. Niall hirtelen abbahagyja a dekázás és elkezdi pásztázni a tömeget. Nyilván őt is meglepi ez a rengeteg ember, aki mind őt nézi.

- Hajra Niall! - Kiáltom el magam, annak ellenére, hogy valószínűleg nem hallja. Furcsa de a szívem hevesebb tempót kezd diktálni, ahogy a narrátor bemondja, hogy már csak öt perc van hátra, a kezdésig. A fiúk felsorakoznak, mindenkinek bemondják a nevét, hogy melyik poszton játszik és, hogy hányas mezzel. Niall csatárt, Louis-val együtt. Liam és Zayn középpályás, míg Harry védő. Erősek. Nyerni fognak. Nyerniük kell! A csapatkapitányok a bíróhoz lépnek és fej vagy írással eldöntik, hogy ki kezd. Louis mázlija miatt mi kezdünk.

- Gyerünk srácok, sikerülni fog!

***

Már majdnem vége az első félidőnek, hiszen már csak nyolc perc van hátra. A fiúk nagyon ügyesek, de az állás eddig döntetlen. Keményen játszanak, ami meg is látszik, mivel eddig öt sárga lapot osztott ki a bíró. Nagyon izgalmas mérkőzés, azt meg kell hagyni. Nem vagyok túl jártas a fociban, de ezt még én is levágtam.

- Igen! - Harsogott fel a szurkolótáborunk, mikor Zayn szerelte az egyik játékost és kicselezve azt egyedül megtudott indulni a kapu felé. Az izgalom a tető fokára hágott. Itt az idő, hogy átvegyük a vezetés. Zayn rúgni készül és nagyon úgy néz ki, hogy célba is talál. Viszont szinte a semmiből becsúsznak alá, kimozdítják  talpa alól a talajt és olyan erővel csapódik a földnek, hogy még nézni is rossz. Te jó isten!

Egy hangos síp. Ennyi hallatszik, Zayn fájdalmas üvöltése mellett. A szívem olyan gyorsan ver és olyan erővel, hogy szinte hallom. Csend telepedik az egész stadionra. Senki nem szól, senki nem mozdul. Egyedül az edző üvölti el magát.

- Hívjatok mentőt! Most! - Mentőt? Ennyire súlyos lenne? Nem! Nem, az nem lehet..

Zayn fájdalmas üvöltése abbamaradt. Megijedtem. Ordíts! Kiabálj! Adj már valami jelet arról, hogy életben vagy! Gyerünk!  De semmi. Zayn csak feküdt és a körülötte álló emberek mind eltakarták. Sírni támadt kedvem. Soha nem akartam, hogy baja essen, annak ellenére sem, hogy nem kedvelem.

- Jézusom. - Hallom meg barátnőm törékeny és bizonytalan hangját. A síri csend kezd egyre nyomasztóbb lenni. - Nézd! - Ashly két verekedő alakra mutat. Hatalmasat nyelek mikor rájövök, hogy kik azok. Niall és az a gyerek aki fellökte Zayn-t. A szöszin látszik, hogy dühös. Sose láttam még ilyennek. Már épp egymásnak mennének, mikor Harry közéjük áll és lenyugtatja a Niall-t. Ha mindez nem lett volna bőven elég még a játékvezető is felszólalt.

- Kérem maradjanak a helyükön. A meccs tizenöt perc múlva fojtatódik. 

- Mi van? Ez teljesen megbolondult? - Nemtetszésemnek nem csak én adtam hangot. Az egész stadion az emberek félhangos mondataitól zengett. Egy tizenhét éves srác olyan súlyosan megsérült, hogy mentőt kell hívni hozzá. Erre meg, még folytatni akarják? Kik ezek? Robotok, hogy nincs szívük? Az ereimben még a vér is megfagyott. Olyan mérges vagyok, hogy még a fejem is megfájdult.

- Emily! - A nevemet kiabálja valaki, de fogalmam sincs ki. Ashly oldalba bök és a pálya felé mutat. Harry az. Harry kiabál nekem. Kezével int és én nem tétovázok azonnal megindulok felé. Ha más nem is ő legalább elmondja, hogy mi a helyzet. Sosem szerettem futni, de most olyan sebesen szaladtam le a sorok között, hogy tuti rekordot dönthettem volna. Az elválasztó korláttal sem törődök, bár egy kicsit hezitálok mikor le kell ugranom. Végül ráveszem magam, de elvesztem az egyensúlyom és a fürtösnek kell megtartania. Nem szól semmit pusztán csak elenged és elindul a hely felé ahol Malik is fekszik. Hiába szeretném a lábaim nem mozdulnak. Biztos látni akarom én ezt? Harry észrevehette, hogy nem követem, mivel hátrafordult. Szemeiből kiolvasható volt minden. Dühös, csalódott, szomorú és kétségbeesett. Nem mutatta ki, de én láttam rajta. Nem tehetem meg ezt vele. Nyilván akar valami. Nem lehetek nyuszi. Segítenem kell. Nem tudom honnan merítettem erőt és bátorságot, de elindultam a fürtös után. Mikor megláttam Zayn-t, még a lélegzetem is elakadt. A feje hátul olyan erősen vérzik, hogy a több rétegnyi gézlap se segít rajta. Lesápadt, ami már csak azért is fura, mert nem egy tipikus albínó alkat. Innen is látszódik, hogy mennyi vért vesztett. Rémisztő látvány volt, egy erős fiút, ilyen törékenynek és sebezhetőnek látni. A szívem ezer darabjaira tört és hirtelen nem számított, hogy ki ő, hogy mi tett vagy mondott nekem, egyszerűen nem tudott érdekelni. Nem vagyok orvos, de annyit én is megtudok állapítani, hogyha sürgősen nem viszik kórházba, akkor túl sok vért fog veszíteni és meghalhat.

- Kérlek menj be vele a kórházba. - Szólal meg mellettem Harry. Először azt hittem, hogy rosszul hallok. Miért pont én? - Mivel a meccs folytatódik senki sem tud bemenni vele. Tudom, hogy nem vagytok jóban de...

- Rendben. - Vágok közbe.

- Tényleg?

- Persze. - Tekintetem nem tudom elszakítani a a sápadt fiútól. Furcsa de én még így se látom csúnyának. Nem akarok mást, csak, hogy végre jöjjön a mentő és, hogy Zayn jobban legyen. Ha kell támogatom, vért adok neki, vagy megszorítom a kezét ha arra van szüksége. Nem vagyok a barátja, sőt Zayn utál engem. De ez nem számít. Nem számít mert tudom, hogy a barátainak és a családjának fontos és bár fáj beismerni nekem is az.

Sziasztok! Itt az új rész. Jó olvasást! :)

12. Fejezet 

Akit valójában szeretnék..

Vizsga. Olyan szó ez, amitől a gyerekek megrémülnek, a szívük gyorsabban ver és a gyomruk is görcsbe rándul. Félnek, mert bizonyítaniuk kell, a tanárok, a szülők, az osztálytársak, de legfőképp maguk előtt. Rettegnek már a puszta gondolattól is, hogy csalódást okozhatnak. Sose voltam izgulós típus, de valahogy az emberek görcsössége mindig átragad rám is, habár pontosan tisztában vagyok vele, hogy nincs mitől tartanom.

   Félévi osztályzatunk túlnyomó többségét, a mostani dolgozataink és szóbeliink adják, ami azt jelent, hogy nem lesz túl sok esélyünk a javításra, ha ez nem sikerül. Osztálytársaim különböző módon reagálják le a mai napot. Van aki, halálosan fél és izgul, de vannak olyanok is akik magabiztosan állnak a dologhoz. Akadnak olyanok, akik puskákat készítve, görnyed a pad felé és vannak, aki be se jöttek. Én magam pedig éppen egy szendvicset majszolgatok, miközben átnézem az irodalmat. A mai nap az írásbelié, de az irodalmon kívül, ma már csak matekból írunk, a többi tantárgy a hét többi napjaira marad. Húzós egy hetünk lesz, az már biztos.

- Mondd csak, te egy kicsit sem félsz? -Kérdez rá Niall, ma már sokadszorra, mire elszakadok a füzetem bűvöletéből és egyenesen szőke barátomra nézek, aki a padon ülve olvasgatja tankönyvét. Most is, pont úgy mint hat kérdéssel ezelőtt, csak megrázom a fejem, mire ő felmordul, ami elég vicces, mert mindig ezt a reakciót adja.  - De miért nem? - Kérdezi.

- Miért kéne?

- Mondjuk mert, én totál be vagyok  parázva.

- És? - Komolyan néha nem értem Niall logikáját.

- Rettegek. Menőbb lenne, ha ketten rettegnénk.

- Bolond vagy. - Nevetek fel. - Nem lesz semmi baj. Túl éljük ezt a hetet, ügyesek leszünk és ha ennek vége, csapunk egy nagy bulit és lazítunk. Benne vagy? - Kérdezem és a kezemet pacsira emelem, amibe a szőkeség bele is csap.

- Benne! Ötöst a két zseninek! - Kiálltja és most már, sokkal magabiztosabban ül, le a helyére, mivel becsengettek. Itt az idő Wood. Fog ez menni!

***

Pontosan egy hét telt le, a vizsgáink óta, ami szerintem egészen jól sikerült, de a matek eredményeket még csak ma kapjuk meg. Feszengve ülök a padban, várva, hogy a tanár a nevemhez érjen és mondjon végre valamit. Az már egészen biztos, hogy ha eddig nem is izgultam, most azt teszem. Hiába tudom, hogy jól teljesítettem, még is van bennem egy kis félsz, hogy mi van akkor, ha ezt csak én éreztem így...

- Emily Wood! - Szólít fel a tanár.

- Igen tanárnő? 

- Gratulálok, szép teljesítmény. Négyes. - Hatalmas mosoly terült szét arcomon. Megkönnyebbültem és az eddig bent tartott levegőt, mind kifújtam. Az összes vizsgám négyes lett, ez azért nem rossz. Büszke vagyok magamra.

- Ügyes voltál picúr. - Suttogja Niall, egy feszült mosollyal az arcán, mivel ő még mindig nem tudja az eredményét.

- Neked is jó lesz!

- Csak legyen meg a kettes. - Néz a plafonra. Niall a matek miatt izgult a legjobban, mivel az megy neki a legnehezebben és a foci miatt, jól kell teljesítenie, mivel ha nem így tesz és nem üti meg az átlaga, a közepest, akkor még a csapatból is kirakhatják, amit nagyon nem szeretne. Izgultam érte.

- Niall Horan! - Hangzik fel ismét a tanárnő érces és markáns hangja. A szőkeség keze, az én kezem után nyúl és erősen megszorítja azt, epekedve várjuk, hogy mondjon végre valamit és végre túl legyünk ezen az egészen. - Mr. Horan, sejtem, hogy most mennyire izgul. - Kezd bele a tanárnő. - Egészen kisiskolás kora óta én tanítom önnek a matekot, de még soha nem írt ilyen dolgozatot. - Niall nagyot nyelt és teljes figyelmét Miss. Price-nak szentelte. - Hármas. Gratulálok. - Vigyorogva fordultam a szőkeség felé, aki hatalmas szemekkel és tátott szájjal bámult előre.

- Ez most komolyan azt mondta, hogy hármas?

- Bizony azt. - Bólintottam.

- Hetedikes korom óta, nem írtam hármast. - Úgy néz rám mintha szellem lennék és ez az egész csak egy rossz vicc lenne. Pedig nem az, mert Niall rengeteget tanult az elmúlt időben és ennek meg lett a gyümölcse.

- Most még is azt írtál. Ügyes vagy szöszi.
- Ezt neked is köszönhetem. - Mondja és nyom egy puszit az arcomra, ezzel megköszönve azt, hogy segítettem neki felkészülni a vizsgákra. Nekem ennyi is bőven elég volt, hogy a mai napom vidáman teljen.
  A matekóra többi részére nem nagyon emlékszem, mivel a szöszivel elrajzolgattunk egymás füzetébe, viszont az, az egy momentum megmaradt, mikor Jeremy, az osztály bohóca, felállt kirohant a tanárhoz és arcon csókolta, hálája jeléül, hogy nem buktatja meg. A tanárnő megszokhatta már a fiú viselkedését, mivel elsős kora óta ő tanítja, így csak mosolyogva megrázta a fejét és a helyére küldte, a kicsit defektes, de szerethető fiút.
   A harmadik óra után, az ebédlőbe mentünk, ahol ilyenkor a társasági élet, szívét találjuk. Minden gimnazista erre a helyre tömörül és ha jól sejtem, mindenhol a mai napi vizsgaeredmény a téma. Mellettem Niall sétálgat, de körülbelül félpercenként meg kell állni, mivel állandóan ismerősökbe botlik. Mindenki ugyanazokat a kérdéseket teszi fel neki. Hogy vagy? Ment a vizsga? Na és milyen lett? Mikor is lesz a következő meccs?  Komolyan elgondolkodtam, hogy, hogy tud ilyen nyugodt maradni és vidáman válaszolgatni, miközben szerintem a hozzá lépők felét nem is ismeri. Szemem sarkából, kiszúrom az öcsémet és jelzek a szöszinek, hogy oda megyek. Bólogatva adja tudtomra, hogy rendben de látom az arcán, hogy inkább jönne velem és hagyná magár, a lelkes fiú csoportot, akik az esélyeket latolgatják a csütörtöki mérkőzésre. Boldogan sétálok oda az öcsémhez, akit egy kisebb hadseregnyi ember vesz körül. Ezek szerint jobban kijön az itteniekkel, mint gondoltam, ami mondjuk nem lep meg, mert mindig is gyorsan alkalmazkodott és hamar szerzett új barátokat, ha arra volt szükség. Mikor észrevesz, egyből integetni kezd, amire a többiek is felém fordulnak. Kellemetlen mert hirtelen, több tucatnyi szempár csak rám szegeződik.
- Szia nővérkém. - Chris, odahúz magához és megölel, majd arrébb csúszik, hogy nekem is legyen hely. Leülök mellé és abban a pillanatban, hallom meg a szokásos fiú dumákat.
- Wood miért nem mondtad, hogy ilyen csinos kis nővérkéd van?
- Logan. Logan. Logan. Mit gondolsz, szerinted lenne nála esélyed? - Kérdez vissza az öcsém, amire belőlem kitör a nevetés. Ránézek a fiúra, akit kicsit sem tűnt megsértettnek. Gondolom náluk, ez már mindennapos. Alaposan szemügyre veszem. Jóval magasabb nálam és sportos alakja számomra arra utal, hogy kosarazik. Vörös haja, fel van állítva, de közel sem tökéletesen, ami csak még helyesebbé teszi, egyébként is férfias arcát. Szürke pulcsija és fekete csőnadrágja egyszerű öltözék, de a személyiségéhez és a stílusához, pont passzol. Sötét zöld szemei kedvesen csillognak és hófehér mosolya, reklámba illő.  Megállapítom, hogy helyes, de valahogy nem mozgat meg igazán, de ennek ellenére biztos rengeteg lány van odáig érte, hisz ízlések és pofonok, mindenkinek más jön be.
- Emily Wood. - Mutatkozok be a fiúnak, még mindig nevetve és jobbomat nyújtom felé, amit el is fogad. Nem akarok, rosszba lenni Chris barátaival, így hát inkább megismerem őket és csak utána alkotok véleményt.
Logan Hutch. - Mosolyog rám és kezet rázunk. - Nagyon örülök a találkozásnak. - Teszi még hozzá.
- Szintúgy. - Válaszolom. Ezután oldódik a hangulat és jobban megismerem őket. Chris osztálytárai is eléggé őrültek és viccesek. Van egy lány, úgy hívják Holly. Tűzvörös haja, a derekáig ér és mint kiderült, őt az őszinteségéért szerették meg. Mindenről megvan a vélemény és azt ki is mondja. Ami a szívén az a száján. Aztán ott van az alternatív figura Stan, aki fiatal kora ellenére, eléggé ki van tetoválva, de a látszat ellenére egy igen is okos fiú, aki messze a legjobb eredményekkel rendelkezik az évfolyamon. Aztán ott a műészlélek Scott, aki mindenhova magával viszi a gitárját és eszméletlen jól énekel. Scott barátnője Lana is kedves és együtt egy gyönyörű párt alkotnak, pont egymáshoz valók és látszik rajtuk, hogy boldogak. Na meg persze ott van Logan és egy csendesebb lány Madison, akit Chris mindig árgus szemekkel figyel. Ő lenne az a lány akiről mesélt? Kicsit, hogy senki se vegye észre, megbököm Chris oldalát és aprót bólintok a lány felé, így megtudakolva azt, hogy jóra gondolok-e. Az öcsém nyilván megértette, mert csak mosolyogva, annyit válaszolt, hogy igen.
   A tömeg mögül egy hadonászó kezet vélek felfedezni, amihez hamar arc és hang is társul, ami nem másé mint az én drága Niall barátomé. Elnézést kérek a körülöttem ülőktől, elköszönök, nyomok egy puszit az öcsém arcára és távozom köreikből. Leülök Niall mellé, de hamar lehuppan mellém egy másik személy is.
- Louis! - Mondom, szinte kiáltom örömömbe, mivel rég nem láttam és nem beszélgettem vele. Megölelem és egyből megcsap illata, amitől hirtelen még a hideg is kiráz. Nem akarom elengedni, de muszáj lesz, ha nem akarok kínos szituációba kerülni. Nagy nehezen, de elválok tőle és mikor találkozik tekintetünk, ugyan azt látom rajta átfutni, mint akkor, mikor lefeküdtünk egymással. Hirtelen még lélegezni is elfelejtettem, az emlékek hatására. Kötöttünk egy szerződést, amit ugyan nem jelentettünk ki nyíltan, de mindketten pontosan tudtuk, hogy létezik. Barátság extrákkal címen fut a történet és ha olvasnom kéne, a tekintetéből, akkor arra jutnék, hogy ő is pontosan ugyan erre gondol.
  Hirtelen nagy lesz a nyüzsgés körülöttünk. A többiek is leültek az asztalhoz, Liam, Niall elé, míg Zayn velem szemben, aminek kicsit sem örültem. Bella is a mi asztalunkhoz ül, ami látszólag nem lepett meg senkit. Mondjuk miért is lepne meg bárkit? Hiszen Harry barátnője, vagy mi a fene, joga van ideülni, bár a szöszi miatt nem találom ezt olyan jó ötletnek. Vajon a többiek tudnak arról, hogy Niall szerelmes Bellába? 
Végignézek a kis társaságunkon és egy valami feltűnik. Nem hiába volt hiányérzetem.
- Hol van, Styles?
- Csak nem hiányolod? - Kérdezett vissza Zayn, egy féloldalas mosoly kíséretében.
- Jobban hiányolom az ő társaságát, mint a tiédet! - Válaszolom és közelebb hajolok hozzá, de furcsa mód ő is ugyan így tesz.
- Akkor gyorsan keresd meg és vallj neki szerelmet. Biztos értékelni fogja. - Szavai hallatán elönt a düh. Legszívesebben lefejelném, vagy minimum felpofoznám, de akkor túlságosan is kimutatnám azt, hogy mennyire feltud bosszantani. Ezt az örömöt, nem adom meg neki. Lassan távolodok el tőle, és furcsamód senki nem kérdez, vagy reagál az előbbiekre.
- És, amúgy, hogy sikerült a vizsgátok? - Tereli a témát Liam.
- Négyes. - Vágjuk rá egyszerre Louis-val, amiért le is pacsizunk.
- Nekem is. - Válaszolja Liam.
- Nekem hármas. - Ad választ Niall.
- Nekem is hármas. - Teszi hozzá Bella.
- És neked Zayn, hányas lett? - Kérdez rá Louis.
- Ötös. - Jelenti ki egyszerűen.
- Hazudsz. - Legyint Niall.
- Csaltál. - Vágja rá egyből Louis.
- Hogy a fenébe szerezted meg a kérdéseket? -Hitetlenkedik Liam.
- Köszi srácok, jól esik a bizalmatok, de nem csaltam. - Forgatja meg a szemeit Malik.
     Miután a fiúk kitárgyalták, hogy Zayn, hogy a fenébe kaphatott ötöst, elterelődött a téma, de én nem tudtam figyelni, mivel Louis állandóan a combomat simogatta. Tudtam mire gondol, én is szerettem volna, de itt a suliban ezt szinte lehetetlen. Ennek ellenére belementem a játékba és én is ugyan úgy tettem mint ő. Kezemet combjára tettem és simogatni kezdtem. Látszólag meglepődött cselekedetemen.
- Fogalmad sincs, hogy mivel játszol. - Dünnyögi halkan, hogy csak én halljam, de nem álltam le. Szándékomban állt, kikészíteni őt. - Na jó, elég volt. - Mondta, majd felállt. - Srácok nekem mennem kéne, lesz egy kis megbeszélés a bállal kapcsolatban. - Persze ez, mind csak hazugság volt, de látszólag mindenki bevette. Louis távozott köreinkből, de csak én tudtam az igazi okát.
- Picúr, mondd csak, Ashly hol van? - Kérdez rá Niall, mivel egész jóban lettel azóta, hogy bemutattam őket egymásnak.
- Beteg. Holnap elvileg már jön.
- Remélem is, mivel megígérte, hogy eljön velem öltönyt venni a bálra. - Ekkor Bellára néztem, akit láthatólag zavart ez előbbi mondat. Nem értem, ha féltékeny miért nem inkább a szöszit választja? Miért marad a fürtössel? Már éppen mondani készültem valamit, mikor a telefonom megrezzent. Louis küldött üzenetet, amiben azt írta, hogy mennyek a szertárba. Próbáltam lazára venni a figurát, hogy a többieknek ne essen le a dolog. Vártam pár percet, majd közöltem, hogy vécére kell mennem és elindultam.

    Le az alsó emeletre, végi a folyosón, majd jobbra egyenesen a tornacsarnok irányába. Ez volt az úti célom. Mikor kinyitottam, a nehéz fémajtót, a nagy és üres csarnok tárult a szemeim elé. Utam egyenesen a szertár felé vezetett. Mikor beléptem nem láttam semmi mást csak a sötétséget. Óvatosan beljebb lépek, keresve azt a személyt akiért jöttem. Egy idő után kezdem feladni, de hirtelen két kéz a derekam után nyúl. Kicsit felsikítok az ijedségtől, de ahogyan megérzem ismerős illatát, elszáll minden félelmem. Lassan maga  felé fordít és kék szempárját az enyémbe fúrja. Sok hülye gondolat fut át a fejemen. Az egyik részem azt súgja, hogy ezt nem kéne, mert mi csak barátok vagyunk és ha ezt így folytatjuk, akkor, tönkre is tehetjük azt. A másik felem viszont ordít a vágytól, amit eziránt a fiú iránt érez. Borzasztó ez a kettősség, mégis elviselhető, így a vágyam fölülírja, a józan paraszti eszemet és átadom magam az élvezetnek. Louis puha ajkai, a nyakamra tévednek, miközben közelebb húzom magamhoz. Pólója alját birizgálom és veszi a célzást, mivel azonnal le is kapja magáról. Kidolgozott teste vonzza a tekintetem. Nem tétlenkedik, segít levenni
felsőmet és ahogyan elnézem arckifejezését tetszik neki amit lát. Elaraszolunk egy kék matracig, amin szépen lassan végigdönt. Nem sietünk el semmit, hiába tudjuk mindketten, hogy már rég becsengettek. Nem zavartatjuk magunkat, ezen apróság miatt. Csókcsatánk közepette, rájöttem valamire. Hiába nem érzek Louis iránt semmit, egyszerűen nem bírnám elviselni, ha nem lenne mellettem. Eltereli a gondolataimat. Eltereli arról, amit valójában szeretnék, akit valójában szeretnék és ezért, bár ő nem tudja, rettentő hálás vagyok neki. Egyszerre örülök és félek. Örülök, mert most itt van és segítséget nyújt, bár ezt ő még csak nem is sejti. De félek is, mert ez nem maradhat mindig így. Egyszer talál, majd egy lányt és azt fogja mondani, hogy ami kettőnk közt van annak véget kell vetni. Ekkor fogok igazán összeomlani. Mert előre látom, hogy mi lesz a sorsom. Döntök majd, de mint általában rosszul...

Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen későn hozok új részt, de beteg voltam és nem volt időm írni. Mint majd láthatjátok ez egy kicsit más rész lesz mint a többi. Vallomás címet kapta, pont úgy mint az első rész. Ennek van jelentősége és a jövőben lesz is még ilyen fejezet, de nem árulok el többet. :) 

Jó olvasást! :)

Vallomás 2.

Tudod, mikor kicsi voltam, az apukám mindig azt mondta. " Soha ne az embert nézd, hanem a múltját. Ha azzal tisztában vagy, akkor megérted, jelenét" Akkor még nem, de most már értem, mit akart ezzel mondani. Gyerekek, akiket gúnyoltak kiskorukban. Lányok, akikkel azt éreztették nem elég jók, szépek vagy tehetségesek. Fiúk, akiktől túl sokat vártak és a végén szétestek. Nehéz sorsok, csúf életek. Történetek, melyekbe az ember szíve belefájdul. Ki dönti el, hogy kinek mi jár? Ki mondja ki a végső ítéletet? Az élet igazságtalan és talán ez a legnagyobb igazság a földön. Mindenkinek mást szán az élet. Mondhatnánk azt, hogy minden ember az kapja, amit megérdemel, de akkor hazudnánk. Még is kinek ártott, az a kislány aki hét évesen kemoterápiás kezelésre jár, mert a daganata tovább terjedt a belső szerveire? Mit tett ő, ami miatt ezt érdemelte? És az a fiú, aki tizennyolc évesen meghalt, mert egy részeg sofőr frontálisan ütközött vele? Na ő, mit tett? Előtte állt az egész élet. Láttam mikor a fiú szülei, bejöttek azonosítani a holttestet. Az anya sírt, az apuka pedig próbált erősnek látszani, de mikor nem figyelt senki, ő is elmorzsolt néhány könnycseppet, amiből egyre több és több lett. A végén már nem tudta titkolni érzelmeit és üvölteni kezdett. Miért pont ő? Kiabálta. Istenem miért? Elvetted az egyetlen fiamat! Miért tetted? Furcsa ez, nem? Istent hibáztatni, egy vissza nem fordítható dolog miatt. Mióta a kórház falai közt töltöm mindennapjaimat, rá kellett, hogy jöjjek, hogy itt a vallásnak sokkal nagyobb szerepet nyilvánítanak. Imádkoznak. Összekulcsolják kezeiket és halkan mormolnak. Még olyan emberek is megteszik ezt, akik egyébként soha nem voltak még templom közelében sem, kivéve ha az iskolai kirándulásokkor meg nem látogattak egyet. Nyilván ez reményt ad neki, így nem ítélkezhetek felettük, bár ha őszinte akarok lenni, egy ideig én is próbálkoztam ezzel, de nem segített. Mérges is voltam. Emlékszem mikor az orvosok azt mondták, hogy nem éled túl. Sírtam, üvöltöttem, még a dokinak is neki estem. Úgy gondolom nehéz lehet orvosnak lenni. Az emberek élete, az ő kezükben van és egy páciens halála, ugyan úgy megviseli őket is. Az se lehet felemelő, mikor a családtagokkal kel közölni a rémhírt. Elgondolkoztam azon, hogy vajon, mit tesznek ha haza érnek.Vajon átgondolják, az aznapi eseményeket? Vagy inkább felejtenének? Biztos vagyok benne, hogy a második. Tudod rájöttem most valamire. Az orvosok hősök. Nem állítanak nekik szobrot, nem tüntetik ki őket, de azok.....

     Nehéz nélküled. Az ember a szokásai rabja és ez sajnálatos módon rám is igaz. Mikor haza érek, egyből a nappaliba megyek, hogy megnézzem ott vagy-e. Mikor vacsorát készítek, neked is csinálok és csak a végén esik le, hogy ott se vagy. Ez fáj a legjobban. Mert tisztán emlékszem, hogy milyen volt melletted kelni reggelente és megcsókolni mikor felkeltél. Most még a veszekedéseink is hiányoznak. Sose gondoltam volna.

      Sokan nem hisznek abba, hogy egy nap újra itt leszel velünk. Még olyanok is lemondtak rólad, akikről soha nem feltételeztem volna. Csalódtam bennük, de nem haragszok rájuk, hisz tudom, azt te se szeretnéd. 

       Emlékek. Fájnak. Tudod miért? Mert java részük rólad szól. Felejtenem kéne? Nem megy. Na és, hogy miért? Mert a veled kapcsolatos emlékeim, ha jó, ha rossz, mind boldoggá tesz. Különös ez, de így van. Nagyon szeretlek téged és van egy olyan érzésem, hogy ez soha nem fog megváltozni.

        Mesélhetnék neked arról, hogy, hogy vagyok, de úgy gondolom ez felesleges. Nem zárom ki azt a gondolatot, hogy hallod minden szavam, így inkább nem nyomasztalak a fájdalmas gondolataimmal, mert azt nem bírnám elviselni, ha miattam bűntudatod lenne. De ezt a történetet elmesélem. Szerintem még nem hallottad. Volt egy fiú. Sokáig teljesen egészségesnek látszott, de egy sportvizsgálat során, mivel a fiú úszó volt, kiderült, hogy súlyos beteg. Ez a srác teljesen összetört és úgy gondolta, hogy az élete mit sem ér, ha nem úszhat. Az orvosok megtiltották, még azt is, hogy a víz közelébe mennyen. Nem indulhatott versenyeken, mert a kezelések miatt a szervezete nem bírta volna, a gyűrődést. Pedig ez volt az álma. Olimpiai érmet akart szerezni. Hallottam, ahogyan veszekszik az orvosával.

- Miért nem? Nem vagyok rosszul! Kibírnám! 

- Sajnálom James. - Ez volt a fiú neve. - De ez lehetetlen.

- Maga nem tud semmit! Tudja egyáltalán, hogy mennyi munkám van ebben az egészben? Dehogy tudja! Csak okoskodik itt nekem! Ez az álmom.... - A fiú hangja itt elhalkult. - Legalább megnézhetem? Kérem, ha mást nem is, ezt meg kell engednie. Nem vagyok hülye, tudom, hogy haldoklom, de nem mehetek úgy el, hogy nem láttam, ahogyan Bonnie a dobogó tetején, aranyéremmel a nyakában, énekli a himnuszt. - Bonnie, az a lány, akibe James fülig szerelmes volt.

- Ez talán megoldható, de kérem vigyázzon magára. A szervezete nagyon gyenge, bármikor összeomolhat.

- Köszönöm.

James csak ennyit mondott. Nem tudom miért, talán mert bele se akart gondolni, hogy meghalhat, vagy csak pusztán, annyira boldog volt, hogy eszébe se jutott. James elment a versenyre és megnézte Bonnie-t, aki aranyérmet szerzett. Miután vége lett a versenynek, James megkereste a lányt és elmondta neki, hogy szereti. Nem tudom, hogy miért várt eddig, szerintem csak félt, de mivel haldoklott így megkockáztatta a vallomást. Tisztelem ezért. Erős fiú volt és bátor. Rá két napra meghalt. Bevallom még én is sírtam. Talán azért, mert bár ő nem tudott rólam, az életemről, de én még is tisztában voltam az övével. Az ő élete, az én életem részévé is vállt. Ezután láttam egy interjút, amiben Bonnie volt. Sok riporter gratulált neki, mind mosolyogva kérdezgették, hogy mit érez most, hogy ő a legfiatalabb nyertes. Kedvem lett volna beleordítani a képükbe. Mi van az azzal a fiúval, akinek az álmai összetörtek? Hogy tudnak, ilyen vidámak lenni, mikor egy fiatal és tehetséges fiú meghalt? Mert James nagy tehetség volt. Legalábbis mindenki ezt mondta. " Előtte állt a világhírnév" Mondogatták. " Ilyen gyerek, mint ő ezerévente csak egyszer születik" Ezt az edzője mondta, akit szintén lesújtott a fiú halálának híre. Mérges voltam a riporterekre, hogy, meg se említik James-t, de aztán történ valami. James egyik ismerőse is ott volt és kérdezett valamit a lánytól, valamit amitől ez a történet még szomorúbb lett.

- Na és mi van James Beck-kel? - Ordított az ismeretlen srác, akiről később kiderült, hogy James legjobb barátja volt. - Róla miért nem beszélsz? Miért nem beszél róla senki? A világ legtehetségesebb tizenhét évese volt! Jobb volt mint te, még se említi meg senki!

- Igazad van. - Válaszolta Bonnie. - James sokkal jobb volt mint én. Tehetséges, szorgos és kedves srác volt. Én nagyon szerettem őt. - És ekkor elsírta magát. - Olyan kár, hogy ezt már sohase tudhatja meg. - Mondta.

Ekkor esett le a dolog. James ugyan elmondta, hogy szerelmes belé, de ez fordítva már nem történt meg. Szegény fiú abban a tudatban halt meg, hogy a szerelme viszonzatlan. Megnéztem a lányt. Szép. James is  helyes fiú volt. Összeillettek volna. Belese merek gondolni, hogy mit érez most a lány. A szerelme meghalt és az érzései kimondatlanok. Az interjú végén megkérdezték, hogy miért szerette Jamest. Ő csak ennyit válaszolt.

" Azért szerettem, aki volt. Pusztán azért, mert létezett és mert biztatott ha kellett. Itt nincsenek miértek."  Ez a három mondat megmosolyogtatott, ebben a történetben először. Miért? Mert ezek a mondatok, szinte olyanok voltak, mintha te magad mondtad volna ki őket. Ez megnyugtatott. Egy valamit megtanultam tőled. Szeretni sokféleképpen lehet, de soha nem tudunk konkrét indokot mondani, hogy miért, vagy ha még is, az csak a töredéke mindannak, amit valójában érzünk. Mert tényleg, a szeretetre nincsenek miértek. Szeretni valakit, valamiért. Ez a te mottód és most már az enyém is....

11. Fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új rész. Remélem tetszeni fog nektek.

Jó olvasást! :)

Télnyitó Bál

- Télnyitó Bál. - Olvasom fel hangosan, az előttem lévő poszter hatalmasra szedett betűit.

 Na igen az előző egy hónap, mint egy villanás olyan gyorsan eltelt. Lassan itt a tél, a karácsony és a szilveszter is.

  A poszter kinézete egyszerű. Világoskék alap, rajta néhány hópehellyel, rajta a dátum és a bál kezdetének időpontja. Alul pedig feltüntették a bál szervezőinek neveit is, ami közül egy kiemelkedett. Aprót mosolyogtam, gondolhattam volna, hogy részt vesz a szervezésben. A plakát alján még ez a mondat volt olvasható. " Gyere el a bálra partnereddel együtt és legyetek ti a legszebb pár, a Télnyitó Bál éjszakáján"  Na igen, úgy látszik, hogy ez a szokás nem csak az amerikai iskolákban hagyomány, hanem itt Angliában is. Furcsa mert én mindig jobban éreztem magam ha egyedül mentem. Hisz ha ketten vagytok, figyelni kell a másikra és alkalmazkodni kell egymás igényeihez, ami nekem soha nem ment. Mikor egyedül mész, akkor táncolsz amikor akarsz és azzal akivel akarsz. Azt iszol, amit inni szeretnél és nem azt, amit kedvességből hoznak neked és bár te nem szereted, megiszod mert az úgy illendő. De mindegy is. Ha elhív valaki elmegyek és ha nem akkor is. Veszteni, nem vesztek semmit.

   A folyosón végigsétálva, rájövök, hogy mindenkit elkapott a bál őrület. A fiúk sorban osztogatják, a kiszemelt lánynak, a virágbokrétákat, amik azt jelzik, hogy már foglaltak. Igazából ezt a bál napján szokás odaadni, de úgy látszik ez itt máshogy működik. A lányok boldogok, csukójukon virít az apró virágcsokor. Beérve az osztályterembe, nem várt látvány fogad. Először azt hiszem baj van, de hamar rájövök, hogy tévedek. A lányok és a fiúk két részre oszlottak, de korántsem egy veszekedés miatt. A lányok boldogan mesélték egymás közt, hogy ki hívta meg őket, míg a fiúk büszkén mondogatták, hogy melyik lány mondott nekik igen. Aranyos látvány volt, azt meg kell hagyni. Egy lány boldogsága azonban túlragyogta a többit, ez pedig nem másé volt, mint Belláé. Ha a hatalmas vigyor az arcán nem, de az óriási és gyönyörű virágbokréta tuti elárulja, hogy bizony nem mással érkezik majd a bálra, mint a fürtössel. Nem tudom, hogy miért, de mérges lettem, de nem a tény miatt, hogy Harry lesz a partnere, hanem mert naiv. Harry csak kihasználja, de szerintem ezt ő maga is tudja. Harry is bosszant. Úgy játszik ennek a lánynak az érzéseivel, hogy az már nekem fáj, de most legalább volt benne annyi, hogy nem egy másik lányt hívott el. De, ha jobban belegondolok, bár ne hívta volna el. Nem tudom és nem is akarom megtudni, hogy Niall milyen csalódott lesz, ha megtudja, hogy Harry már megint lekörözte. Haragszok a göndörre. Nagyon. Talán jobban mint kéne. De vajon miért érzem így?

  A pár perccel ezelőtti örömöm, elszállt és felváltotta a düh. Az emberek boldogsága kezdett nyomasztó lenni és úgy éreztem, hogy megfulladok. Gondolkodás nélkül álltam fel és viharzottam ki a teremből, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Utam egészen a másik osztályhoz vezetett, a folyosó legvégén. Ashly az akire most szükségem van. Szinte berontok az osztálytermükbe, nem törődve az értetlen pillantásokkal. Betoppanásom idején, egyből kiszúrom a göndört. Na igen, hiszen ő is ebbe az osztályba jár. Király... Ő a padon ülve beszélgetett Zayn-el. Ennél rosszabbkor, már nem is jöhettem volna. A két fiú szinte ugyan úgy ült a padon. Lábuk szét, kicsid bedőlve. Az egyetlen különbség az volt, hogy Zayn lábai a széken voltak, míg Harry csak úgy lógatta őket. Mondjuk nem sok kell neki, hogy leérjen a lába. Jobban megnézve, tényleg elég magas. Valamin éppen nagyon jól szórakozhatott, gondolom barátja mondott neki valamit, mikor tekintete hirtelen megállapodik rajtam. Látszik, hogy nem igazán tudja, hova tenni érkezésem, de végül csak elmosolyodik. Legszívesebben most megfojtanám, de nem mutatom ki neki, hogy mennyire dühös vagyok rá. Nem kell, hogy tudjon róla. Mivel, Harry már egy ideje engem tisztel ki figyelmével, barátja követi tekintetét és így Zayn is farkasszemet néz velem,de már nem törődve velük ükök le barátnőm mellé, a hátsó padba. Nem nagyon izgat, kinek a cuccait tolom arrébb, hogy elférjek. Leülök a székre, fejemet lehajtom és elterülök a padon.

- A bál? - Kérdez rá Ashly.

- Az. Miért kell mindent túlbonyolítani? Beteges. És ha nem fiúval megyek, akkor mi van? Nem engednek be? Szánalmas.. - Dünnyögtem, bár magam is jól tudom, nem ez az igazi bajom.

- Emily, miért nem mondod el, hogy mi bánt igazából? - Szóval Ashly is átlát rajtam. Kezdek teljesen kiismerhetővé válni. Ez szomorú....

- Magam sem tudom. - Sóhajtok nagyot. - Csak a bál napját mindenki egy meseszerű napnak látja, mikor a rút kiskacsából gyönyörű hölgy lesz, a gonoszok megkapják méltó büntetésüket és a hercegek is megtalálják, a hercegnőjüket. De szerintem ez csak tévképzet. Vajon miért nem hiszek a tündérmesékben?

- Mert nem akarsz hinni bennük. - Ad egyszerű választ barátnőm és igaza volt.

- Te hiszel bennük?

- Próbálok, bár nekem mindegy is, hisz én nem megyek a bálba.

- Dehogynem jössz! - Mondom határozottan. - Tudom, hogy nincsenek jó emlékeid a bálokkal kapcsolatosan, de nem szabad hagynod, hogy ez hatással legyen rád, egészen a végzős évedig. Mit szólsz ehhez? Elmegyünk együtt a bálra és jól fogjuk magunkat érezni. Szépen kiöltözünk, bár ezt a rész utálom a legjobban, de megéri. Megcsináljuk egymás haját és sminkjét mint a filmekben és egész éjszaka táncolni fogunk és boldogok leszünk, mert megérdemeljük. Egy napra mindketten hercegnők lehetünk és ez kijár nekünk. Na benne vagy?

- De Emily, téged úgy is elhívnak. Miattam ne mondj nemet egy fiúnak sem. Egy hercegnő csak akkor ragyoghat igazán, ha van ki ragyogtassa. Kell egy herceg aki ragyogtat.

- Nem kell. - Rázom meg a fejem. - Héj te! - Szóltam oda egy számomra ismeretlen gyereknek, aki előtt több kis virágcsokor is hevert. - Adj egyet légy szíves. - És adott is egyet, én pedig felálltam egy székre, hogy magasabbnak tűnjek és belekezdtem a mondandómba. - Ashly Donovan! Nem sok ideje ismerlek, de azt tudom rólad, hogy kedves, aranyos, humoros, érzékeny és rendkívül jó ember vagy. Nagyon megszerettelek. Tudom furcsa ilyet kérdezni, főleg mert lány vagyok, de azért megkérdezem. Ashly, eljönnél velem a Télnyitó Bálra? - Éreztem, ahogyan harminc szempár erősen engem vizslat. Ashly először bambán bámult rám, majd nagy mosollyal az arcán, nevetve csak ennyit mondott.

- Persze, hogy elmegyek! - Leugrottam a székről és abban a pillanatban magához szorított. Azt hittem megfulladok, de nem bántam, mert tudtam boldog és ez mindennél többet jelentett. Az osztálytársai egész kedves figurák. Odajöttek és lepacsiztak velem. Az ő szavukat idézve, atom laza voltam. Sokan körénk gyűltek, bár nem tudom miért. A lényege az volt, hogy menőnek tartották beszédemet, bár én nem menőségből cselekedtem. Azért jól esetek a kedves szavak és ahogy elnéztem a barátnőmnek is.

  A tömeg mögött kiszúrtam valakit. Engem nézett. Én néztem őt. Ő elmosolyodott. Én mérges lettem. Ő továbbra is engem nézett. Én meg nem tudtam elszakadni a tekintetétől. Zayn. Miért van ez mindig így?

***

Visszaérve az osztályterembe az a tény fogadott, amire ugyan számítottam, de soha nem akartam tapasztalni. Niall romokban hevert. Látszott rajta a csalódottság és a fájdalom. Az agyamat olyan hirtelen lepte el a sötét köd, hogy azt hittem, nem tudok megálljt parancsolni magamnak és megtépem Bellát. Mert pontosan tudom, hogy mi történt, az idő alatt, míg nem voltam itt. Niall nyilván boldogan érkezett ma iskolába, azzal a gondolattal, hogy ő lesz az akivel Bella a bálra megy. Nyilván azt is látta, hogy Bellán ott a virágbokréta, de Niall nem az a fajta, aki ettől meghátrál. Innen pedig egyszerű kitalálni. A kis vörös nemet mondott, ezzel a keserűség torkába taszítva a legjobb barátomat. Leültem Niall mellé. Kezem a hátára raktam és óvatosan megsimogattam. Fejemet vállára hajtottam és adtam az arcára egy puszit. Ugyan halványan elmosolyodott, de nem dobott sokat a hangulatán.

- Nem ér meg ennyit Niall. - Mondtam halkan.

- De megérné, ha hagyná, hogy megmutassam, jobb vagyok mint Harry. - Hangjában fájdalom csengett. Rossz volt ezt hallani.

- Hidd el egyszer úgy is rájön. Egy nap rádöbben, hogy olyan emberre pazarolta az idejét, aki nem becsülte meg és nem is szerette. Egy nap úgy is rájön. Te pedig ha igazán türelmes vagy és tényleg ennyire szereted, ott leszel vele akkor is mikor felnyílik a szeme és rájön, aki igazán kellett volna neki az végig ott volt mellette.

- De ez mennyi idő még? - Kérdezte és szinte biztosra veszem, hogy most már sír is. - Mennyi idő míg én is boldog leszek?

- Hisz ő se boldog....

- Ugyan. Virul, mióta Harry meghívta a bálra.

- Ez olyan boldogság Niall ami nem igazi. Hisz pontosan tudja, hogy csak kihasználják, de a szívében a remény, hogy talán mégis helye lehet Harry mellett, erőt ad neki, hogy úgy érezze magát, mint aki tényleg boldog. De ez nem igazi boldogság, ez csak egy buta dolog amit az emberek szerelemnek hívnak. Mert tény, hogy Bella szerelmes. Harrybe szerelmes. De mondok én neked valamit Niall. Bella még maga se tudja, hogy mit érez. Látom mikor rád néz, olyankor mindig mosolyog. Keres téged és minden meccsen kint van amin játszol. Tudom, most biztos azt gondolod, hogy a fürtöst nézi, de nem. Téged figyel. Ezt múltkor figyeltem meg, mikor utoljára az edzéseteken voltam. Ő biztos tagadná, de ez így volt. És bár a szíve még nem, de az esze már biztosan tudja, hogy téged kéne szeretnie, sőt szeret is, csak nem mutatja ki. Ezzel védekezik az ellen, hogy kiszeressen a göndörkéből.

- Komolyan így gondolod?

- Persze, szöszi.

- Szóval azt mondod, hogy várjak?

- Csak addig, míg érdemes. De azt majd úgy is érezni fogod, hogy mikor kell feladni és elfelejteni.

- Annyival könnyebb lenne téged szeretni picúr.. - Nevet fel keserűen.

- Ezen már én is gondolkodtam Niall. Ha téged szeretnélek, könnyebb lenne minden. Nincs kétely és nem félnék a csalódástól sem a fájdalomtól, de valahogy nem tudnék beléd szeretni. Furcsa nem? Pedig minden meg van benned.

- Én ugyan így érzek. De a barátságunk nekem sokkal fontosabb.

- Szint úgy. - Válaszolom.

- Picúr?

- Igen szöszi?

- Eljössz velem a Télnyitó Bálra? - Na bumm. Erre most mit mondjak? 

- Mit szólnál hozzá, ha hárman mennénk? - Kérdezem félve.

- Már elhívott valamelyik fiú? - Kérdezte egy keserű mosollyal az arcán.

- Igazából én hívtam el egy lányt. - Vakartam meg a tarkóm.

- Egy lányt? - Kérdezte Niall nagy szemekkel.

- Jaj, ne értsd félre. - Nevettem fel. - Csak szomorú volt, hogy őt nem hívta el senki, így hát felálltam egy székre és elhívtam én és.... - Nem tudtam befejezni, mert Niall hangos nevetésbe tört ki.

- És én ezt nem láttam? A pici Emily Wood, felállt egy székre és megkért egy lányt, hogy mennyen el vele a bálra. - Nevetett tovább. Nem bántam. Örültem, hogy boldog. Nevetése zene volt füleimnek Hirtelen kezeket éreztem magam körül, a nevetés elhalkult, csak két mondatocska ütötte meg a fülemet, ami olyan halk volt, hogy szinte alig halottam.

- Köszönöm. Szeretlek...

10. Fejezet

Történetek..

- Jézusom! - Ugrott fel az ijedségtől, hirtelen Ashly. A kukorica ami eddig a kezében volt, most az emberek ölében landolt. Jót nevettem rajta. Mondtam neki, hogy nem muszáj beülnünk pont egy horror filmre, de neki szent meggyőződése volt, hogy ki fogja bírni. Tévedett. Ez a film, még engem is lesokkolt néhány helyen, pedig én nem vagyok az a félős típus. Mivel Ashly-t nem igazán akarta lekötni, a véres jelenetek sokasága, így sokszor inkább hozzám beszélt, amiből az lett, hogy egyikünk se tudta megmondani, hogy mi lett a film vége.

  Miután kijöttünk a moziteremből, beültünk enni valamit. Ashly teljesen más, mint az ember elsőre hinné. Pusztán a megjelenése is arra utalhatna, hogy minden rendben van vele és az önbizalmával, de ez nincs így. Félénk és csendes, de ha az ember jobban megismeri, akkor megnyílik és remekül lehet vele társalogni. Az is kiderült számomra, hogy rengeteg dologban különbözünk. Nem csak a kinézetünk, bár az is teljesen más, de ő a korához képest sokkal érettebb gondolkodású mint én. Konkrét elképzelése van a jövőjéről és arról, hogy mivel szeretne foglalkozni, míg én azt se tudom, hogy mi lesz velem gimi után. Nem tudom, hogy mi szeretnék lenni, vagy azt, hogy hol kéne tovább tanulnom, se azt, hogy milyen úton kéne tovább indulnom. Míg én sokkal inkább a jelenben élek, addig ő inkább a jövőjére és annak megvalósítására összpontosít. Furcsa ez, de szinte mindenben szöges ellentétei vagyunk egymásnak, még sincs az, hogy kínos csend alakul ki közöttünk. Szívesen hallgatom őt, ahogy boldogsággal a hangjában beszél arról, hogy miért szeret fotózni.

- És kiket szoktál lencsevégre kapni? - Kérdezem.

- Imádok embereket fényképezni. Az arc mimikája, a testtartás, vagy pusztán egy mosoly, már rengeteg dolgot át tud adni, egy képen keresztül. Ez mindig lenyűgöz.

- Egyszer megmutathatnád nekem a munkáidat.

- Tényleg érdekelne? - Kérdezte félénken, miközben mutató ujjával, apró kis köröket rajzolt az abroszra. Vajon miért ilyen félénk? 

- Persze, szívesen megnézném őket. - Válaszolom, mire Ashly szemei felragyognak.

- Ennek, nagyon örülök. Tudod mostanában nincs sok ember, akit érdekelnének a képeim.

- Hogyhogy?

- A szüleim elfoglalt emberek, sokat dolgoznak, a barátaim...Na igen, mostanában ők se mutatnak érdeklősét ez iránt, na meg persze irántam se. - Ashly szavai ledöbbentettek. Látszott rajta, hogy fájó pontra tapintottam. Ismerem ezt az arckifejezést. Sokszor láttam magamon is, mikor a legrosszabb napjaimon, a tükör előtt állva, azon gondolkoztam, hogy vajon miért én vagyok az, akit büntet a sors. 

- Elmondod mi a baj? - Kérdezek rá, de ő csak a fejét rázza. Szemeiben könnyek gyűlnek és látom rajta, nem sok kell, hogy elsírja magát. - Miért?

- Mert hosszú ideje először beszélgetek valakivel úgy, hogy nem érdekli a múltam.

- Mindenkinek van múltja, de azt el kell felejteni és helyet kell adni a jelennek és a jövőnek.

- De ez nem ilyen egyszerű. - Tudom, hidd el tudom! Ordítja egy belső hang. Jobban, mint azt hinnéd! Gondolataimat nem mondhatom ki hangosan, mert félő, hogy még megijeszteném, vagy elterelné a témát. Segítenem kell neki és segíteni is fogok!

- Aki teljesen feladja a múltért a jelenét, talán a jövőt is elveszíti. - Mondom végül.
- Tévedsz. A múlt emlékeztet.
- De a te esetedben, csak rossz dolgokra.
- Ezzel együtt leszek egész.
- A fájdalommal és a szenvedéssel?
- Igen. Pontosan ez a két érzés az, ami emlékeztet arra, hogy ki vagyok valójában.
- És ki vagy te valójában?
- Miért, te kivagy?
- Csak egy lány. Egy lány akinek élete meseszerű volt, de száznyolcvan fokos fordulatot vett, mikor beleszeretett egy fiúba. Azt mondják a szerelem megvakít. Ez a mondás teljesen igaz. Szóval, ha megkérdezted volna öt hónappal ezelőtt azt, hogy ki is vagyok én, akkor azt felelem, hogy egy átvert, megbántott, megcsalt és elárult lány vagyok, aki félreismerte azokat akiben megbízott. Tudom, hogy fáj a múlt. Mindenkinek fáj és nehéz elengedni, de ha nem teszed felemészt.
- Emily?
- Igen?
- Miért fáj ez ennyire?
- A múlt?
- Nem.
- Akkor mi?
- A szerelem.
- Mert a szerelem csak a mesékben és a filmekben tűnik csodálatosnak. Egyébként meg pont ugyanannyi fájdalmat tud okozni mint boldogságot.
- És mi a megoldás?
- Ne légy szerelmes.
- Ez nem megoldás. - Nevet fel Ashly.
- Elmeséled akkor, hogy mi a baj? - Terelem át a témát, hogy végre kiderítsem mi ez az egész. Ashly nagyot sóhajt, majd belekezd.
- Egyszer volt, hol nem volt...
- Ez most egy mese az óperenciáson túlról?
- Igen én így mesélek. Szóval, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány és annak legjobb fiú barátja. Kiskorúk óta ismerték egymást és feltétel nélkül szerették a másikat. Egy bölcsibe, oviba sőt, még egy iskolába is jártak. Boldogok voltak. Iskola után a fiú, mindig haza kísérte a lányt és a lány mindig kapott egy puszit az arcára a fiútól. Viszont teltek az évek és a fiú más társaságba keveredett. Megváltozott és már nem is törődött annyit a lánnyal. Egy idő után, legjobb barátokból egymást nemismerő idegenek lettek. A fiú már nem köszönt, nem kísérte haza a lányt és már a szülinapját se tartotta számon, pedig ilyenkor mindig együtt ünnepeltek. A lánynak volt egy titka, amit nem osztott meg senkivel, ez pedig az volt, hogy beleszeretett a legjobb barátjába. Így még jobban fájt neki ez az egész. Szenvedett, mert úgy gondolta az élete nélküle nem teljes. Aztán eljött az a bizonyos este. A bál napja. Annak idején a lány és a fiú megbeszélték, hogy az első báljukra együtt mennek, de ez is megváltozott. A fiú elvitte a suli legszebb lányát, a lány pedig egyedül ment. Úgy gondolta bevallja a fiúnak az érzéseit, de arra nem számított, hogy a fiú új barátjai ezt mind végig hallgatják. Kinevették a lányt, csúfolták mert szerelmes lett a legjobb barátjába. A lány összetört, sírva rohant haza. Nem az fájt neki, ami a többiek mondtak, hanem az, hogy a fiú nem tett semmit. Bántották, de nem állt ki mellette és ez volt a legborzasztóbb. Ezek után elkezdték terjesztgetni a lányról, hogy öngyilkos akart lenni. Mindenki eltávolodott tőle és nem maradt senkije. Vége.
- Ez egy szomorú mese. - Jelentem ki.
- Nem lehet mindegyik vidám.

***

A beszélgetés Ashly-vel sokat segített nekem és persze neki is. Valószínűleg régóta nyomhatta már ez az egész a szívét és örülök, hogy én lehettem az akinek kiönthette a lelkét. Most viszont egy másik barátommal kell foglalkoznom, ugyan is Niall megkért, hogy mennyek ki hozzájuk az edzésre. Őszintén? Semmi kedvem, de nem tudok nemet mondani a szöszinek, egyszerűen nem megy. Kezeimet dzsekim zsebeibe mélyesztem. A fiúknak a rossz idő miatt ma benti edzésük lesz. Ezt egyáltalán nem bánom így legalább nem fogok megfagyni. Rutinosan mozgok a suli azon szárnyában, ahol az összes meccset és különféle programokat rendeznek, vagy éppen értekezletet tartanak. Beérve a hatalmas csarnokba egyből kiszúrom a nekem háttal álló szöszit. Mezén virít a Horan név és a tizenhármas szám. Gondolkodás nélkül rohanok oda, majd ugrok a hátára. Először kicsit meginog, de ahogy ráeszmél, hogy én vagyok az, szorosabban tart. Nem akar elengedni és ez bármennyire is fura, boldogsággal tölt el. Nyakánál átkarolom, államat vállára hajtom.

- Hiányoztál ám. - Szólal meg végül. Mondatára akaratlanul is mosoly húzódik a számra.

- Te is nekem. - Mondom, mire felém fordítja buksiját és megvillantja gyönyörű, hófehér fogsorait. Egy ideig engem néz, de utána elfordítja fejét és erősen vizslat valamit. Követem tekintetét és rájövök, hogy mit is néz Niall, vagy is inkább kit.

- Bella. - Mondom, mire Niall a földre szegezi tekintetét. Ráadásul Harryvel van, ami biztos még inkább kikészíti a szöszit.

- Nem értem, miben jobb ő mint én.

- Semmiben. - Rázom meg a fejem.

- Akkor meg?

- Niall, harcolj érte! Ha ennyire szereted, akkor tegyél valamit azért, hogy ő is úgy érezzen ahogyan te. 

- De én... Mindegy hagyjuk.

- Rendben ha így akarod.

- Igen így akarom.

Éreztem, hogy Niall kicsit feszültebb lett, de miután adtam egy puszit az arcára, mintha lenyugodott volna.

- Na mi van Niall? Csak összejöttél Wooddal? - A kérdés hallatán, felment bennem a pumpa. Miért van az, hogy ez a gyerek teljesen kiborít, egyetlen egy mondatával?

- Nem Zayn, nem járunk. - Válaszolta Niall. Hanglejtésén éreztem, hogy már nem először bizonygatja ezt. De vajon miért nem hisz neki? Ennyire félreérthető lenne a kapcsolatunk?

- Meg amúgy sincs semmi közöd hozzá. - Vetem még oda, de lehet nem kellett volna. Mivel még mindig Niall hátán csüngtem, így a vállába fúrtam a fejem, mintha az megvédene a rossztól.

- Mit mondtál? - A kérdés egészen közelről jött. Erőt vettem magamon és felnéztem. Hiba. Egyenesen barna íriszeivel néztem farkasszemet. Volt benne valami furcsa, bár nem tudnám megmondani, hogy mi. Mintha élvezte volna a helyzetet.

- Azt mondtam, hogy semmi közöd hozzá. - Ismételtem meg. Zayn egy ideig csak nézett, majd egy féloldalas mosollyal az arcán visszaült a helyére.

- Sajnálom. - Súgta oda Niall.

- Semmi baj.

- Nem tudom mi van vele, ő nem ilyen. - Velem mindig ilyen! Csak tudnám, hogy miért...

Zayn Malik

Hogy ki is vagyok én valójában? Fogalmam sincs. Talán egy fiú, akinek látszólag tökéletes és fényűző élete van. Kár, hogy ez csak a látszat. Azt mondják, soha ne a borítója alapján ítéld meg a könyvet, velem még is ezt teszik, de talán jogosan. Egy olyan srácot látnak bennem, akiből csak a rossz árad, de talán ez is jogos. Sok mindent mondhatnak rám. Mondhatják, hogy bunkó vagyok, vagy, hogy érzéketlen, de még azt is elfogadom, hogyha azt mondják velejéig romlott. Van benne igazság, így nem haragudhatok azokra, akik ezt állítják, mert nem csal a szemük. Az emberek hajlamosak felejteni. Elfelejteni milyen is voltál. Ez azért fáj, mert mikor az emberek azt állítják, hogy te mindig is ilyen voltál, az egyben azt is jelent, hogy egyáltalán nem ismernek. Mert én nem mindig voltam ilyen, de tény, hogy ilyen lettem. Volt okom, de ezt már senki se nézi. Az embereknek, már csak ez maradok. Zayn Malik, a fiú akinek a szíve jégből van....

9. Fejezet

Bocsánatot szeretnék kérni, mivel elég rég volt már új rész. Nem akarok mentegetőzni, szóval csak annyit mondanék, hogy nagyon örülök az egyre növekedő olvasóim számának. Hálás vagyok érte :)
Ez a rész kicsit más mint az eddigiek, de remélem azért elnyeri a tetszéseteket. 
Jó olvasást! :)

Tesó Nap.

Nagyot nyújtózkodva kelek ki ágyamból, ügyelve arra, hogy Niall fel ne ébredjen. Megérdemli a pihenést, így hagyom hagy aludja ki magát. Halk léptekkel távozom szobámból és utam egyenesen az öcsémhez vezet. Csendben nyitom ki kis rejtekhelyének ajtaját és mosolyogva nyugtázom, hogy még mindig alszik. A mai napot szeretném vele tölteni, úgy érzem mostanában elhanyagoltam és biztos vagyok benne, hogy lenn mit mesélnünk egymásnak. Leültem ágya szélére és boldogan figyeltem, öcsém egyenletes lélegzését. Volt olyan időszak mikor minden egyes kis lélegzetvételét számon követtem, mert féltem, hogy elveszítem. Tizenhárom éves voltam, mikor Chris autóbalesetet szenvedett, az egyik barátjával és annak szüleivel. Kosárlabda edzésről jöttek hazafele, mikor beléjük ment egy másik autó. Chris barátja egyből életét vesztette, de a srác szülei és ő túlélték a dolgot. Az öcsém élet és halál közt lebegett és ez a tudat a mai napig megrémít. Emlékszem mikor beértünk apuékkal a kórházba, mindenki sírt körülöttem. Az orvosok nem mondtak semmit és mindenki tiszta ideg volt. Tizenhárom évesen, nem a legfelemelőbb dolog azt látni, hogy körülötted szépen lassan minden összeomlik. Sose hittem a csodákban és soha nem voltam hívő, de aznap mégis Istenhez fordultam segítségért. Kértem, könyörögtem neki, hogy ne vegye el az öcsémet és, hogy mentse meg az életét. Bután hangzik, de akkor úgy éreztem, hogy meghallotta szavaimat, mert mikor az orvosok kijöttek a műtőből, azt közölték, hogy az öcsém túlélte a műtétet. Bár az állapota, még nem volt stabil, de mindenkiből a megkönnyebbülést váltotta ki ez a mondat. A szüleim nevettek és ölelkeztek, egyedül én voltam az aki sírt. Sírtam, mert tudtam, nehezen fogja feldolgozni, hogy a legjobb barátja meghalt. Sírtam, mert megkönnyebbültem és mert még mindig nagyon aggódtam. Sírtam, mert belegondoltam, milyen lenne az életem nélküle és azért is sírtam, mert tudtam tartozok eggyel istennek. Visszaadta az öcsémet és ezért életem végéig hálás leszek neki...

- Bármire is készülsz, felejtsd el! - Halottam meg Chris, álmos és mély hangját. Halkan felnevettem.

- Kicsi a rakás! - Kiabáltam, majd ráugrottam, mire öcsém csak fájdalmasan felnyögött.

- Jól van, ha így játszunk.. - Chris hamar fordított helyzetünkön, csípőmre ült, majd csikizni kezdett. Ez az egyik gyenge pontom, mert rettentően csikis vagyok. Nagyon nevettem, próbáltam kiszabadulni, de nem ment. Végül röhögve dőltünk az ágyra.

- Mit szólnál hozzá ha ma tartanánk egy tesó napot? Csak mi ketten. Töltünk le filmeket, szerzünk sütit és beszélgetünk. Benne lennél? - Chris elmosolyodott. 

- Még szép. - Válaszolta és nyomott egy puszit az arcomra, majd felült. Így tettem én is. - Mondd mikor szoksz már le arról, hogy elcsórod a felsőimet? - Kérdezte nevetve, mivel most is az ő superman-es fölsője van rajtam.

- Soha! - Nyújtottam ki rá a nyelvemet és Chris is ugyan így tett. - Gyerekes vagy. - Nevettem fel.

- Én? - Mutat magár hitetlenkedve. - Rossz hatással vagy rám, ez azért van.

***

 Palacsintát sütök, hisz azt mindenki szereti. Niall még alszik, az öcsém pedig fent készülődik, de ahogy ismerem hamarosan úgy is lejön, mert imádja a hasát. Sejtésem be is igazolódik, mivel egy hangos trappolás után, nyílik a konyha ajtó és Chris lép be rajta. Nagy mosollyal az arcán foglal helyet az asztalnál és mint egy kisgyerek az oviban, úgy várja a reggelit.
- Mivel kéred? - Kérdezem.
- Juharsziruppal és tejszínhabbal. - Vigyorodik el. Gyorsan megcsinálom neki és pár perc múlva, már tömhette is a hasát. Elkészítettem magamnak is és én is helyet foglaltam az asztalnál az öcsémmel szemben.
- Amúgy.. - Kezd el beszélni Chris teli szájjal. - Mióta vagytok ti ilyen jóban a szőkével? - Kérdése nem lepett meg. Mivel az egyik kapcsolatomnak eléggé rossz vége lett, Chris fokozottan figyel arra, hogy kivel vagyok együtt. Bár Niall csak a barátom, de megértem, hogy aggódik értem, hisz szemtanúja volt annak, hogy milyen rosszul bánt velem Anthony. Csak egy év van köztem és az öcsém közt, ezért van az, hogy pontosan megértette akkoriban, hogy min megyek keresztül. Rengeteget segített nekem, de sosem bocsájtom meg magamnak azt az éjszakát, mikor miattam bunyóba keveredett.


8 Hónappal ezelőtt

- Miért csinálod ezt? Hagyj békén! - Kiabáltam. Nincs itthon senki, így hála istennek nem hallhatják, hogy veszekszünk.
- Ne ordibálj velem! - Szólt rám türelmetlenül.
- Miért ne? Te is mindig ezt csinálod! Nem érted meg, hogy fájdalmat okozol minden szavaddal?
- Végig hallgatnál?
- Már végig hallgattalak, nem is egyszer. Mindig végighallgatlak! Mondd, hogy tehetted ezt? Megcsaltál!
- Nem úgy volt, ahogy hiszed! - Csattant fel. Elegem van. Belőle és az állítólagos barátaimból. Elegem van az életből. Hazudtak. Egész végig hazudtak..
- De pontosan úgy volt! Lefeküdtél a legjobb barátnőmmel, bár ezek után, nekem nincs barátnőm se barátom. Menj el! Hallod? Takarodj!
- Nem beszélj így velem! - Ordítja el magát, majd nekem ront. Testem hangos puffanással jelzi, hogy a falnak ütközött. Kezemet szorítja és hiába próbálok kiszabadulni szorításából, nem megy.
- Engedj el te barom! Ez fáj! - Szemeibe könnyek gyűlnek. Nem tudom megállni, hogy ne sírjak. Minden olyan szép volt, talán túl szép. Hisz én szerettem őt teljes szívemből. Akkor meg miért romlik el minden? Miért utálnak ennyire az égiek? Miért nem hagyják, hogy boldog legyek? 
- Emily?! - Halottam meg egy ismerős hangot. Fejemet oldalra fordítva öcsém aggódó, de dühös tekintetével találkoztam. - Engedd el te mocsadék! - Üvöltötte, majd leszedte rólam és azzal a lendülettel behúzott egyet Anthony-nak. Én zokogva a földre rogytam, mint egy tehetetlen rongybaba. Könnyeim égették arcomat, a fejem lüktetett és a kezem is sajgott, de legjobban a szívem fájt. Szerelem. Boldogság. Törődés. Kedvesség és bizalom. Minden ilyen érzés elmúlt és a helyét átvette a fájdalom és a szenvedés. Próbáltam feltápászkodni, de nem ment, semmi nem ment, csak sírni tudtam és reszketni. A valóságba csak akkor csöppentem vissza mikor megpillantottam öcsém fekvő testét, amit ütnek. Az erő hirtelen visszaszáll testembe. Olyan gyorsan pattantam fel, hogy az már lehetetlen. 
- Hagyd! Hagyd őt békén! - Próbáltam leszedni Anthony-t az öcsémről, de nem sok sikerrel. Hatalmasat lökve rajtam távolított el magától. Ekkor azonban Chris kitudott szabadulni. Belerúgott egyet Anthonyba, majd mikor az feltápászkodott még be is húzott neki egyet.
- Hord el magad, te seggfej! - Kiabált rá az öcsém. - És vissza ne merj jönni, mert esküszöm, hogy olyat teszek amit nem kéne. Takarodj! - Öcsém elérte a kívánt hatást. Az ember akiért bármit megtettem volna, most jó pár monoklival sétált ki a házamból és evvel együtt az életemből is. Egy ideig csak néztem a semmibe, próbáltam felfogni a dolgokat. Megkönnyebbültem. 
- Öcsikém.. - Ültem le Chris mellé a földre. Szegénykém, az arccsontját tapogatta, mire fájdalmasan felszisszent.
- Jobb erőben vagyok, mint hittem. - Nevetett fel Chris, de én nem tudtam ennek örülni. Sírva öleltem át és szorítottam magamhoz. - Jól van. Most már, nem lesz semmi baj. - Nyugtatgatott. - Soha többé nem kell elviselned ez a szemétládát.
- Köszönöm. - Suttogtam halkan. - Te vagy a legjobb öcsi a világon.
- Te pedig a legproblémásabb nővér. - Halványan elmosolyodtam. - Szeretlek.
- Én is téged.


 Jelen

Fejemet megrázva térítettem vissza magam a jelenbe.
- Niall csak a barátom. Nem kell aggódnod, ő nem olyan.
- Rendben. Ha te bízol benne, akkor én is. 
- Köszönöm.
A reggeli után felosztottuk a feladatokat. Chris elment a boltba, hogy vegyen sütiket és üdítőt. Addig én elkezdtem letölteni pár fimet, köztük egy olyat amit mindig is meg akartam nézni, ez pedig a Fogadom című film. Már sokszor elhatároztam, hogy megnézem, de valahogy sose jutottam el addig. Feladataim közt viszont az is szerepelt, hogy felkeltsem a szöszit. Fájó szívvel ugyan, de rávettem magam a dologra. Nem szeretek fáradt embereket felkelteni, de most muszáj. Egyrészt a tesó nap miatt, másrészt mert már majdnem egy óra, de Niall még mindig alszik és nem evett, nem ivott és még a szüleit sem hívta fel, hogy tájékoztassa őket arról, hogy hol van. Csendben nyitok be szobámba, egy tálca frissensült palacsintával. A tálcát lerakom az éjjeliszekrényre, én pedig leguggolok az ágyam széléhez. Mosolyogva figyelem Niall-t. Szőke haja kócosan mered különböző irányokba. Angyali pofija, olyan mint egy ártatlan hét évesé, aki az előző éjjel sokáig fent volt, hogy megnézze kedvenc meséjét. Óvatosan nyitja ki szemeit, gondolom a finom illatok felébresztették. Gyönyörű kék szemei, álmosan fürkésznek, de végül egy csodálatos mosollyal az arcán, csak annyit kérdez.

- Most meghaltam és a mennybe kerültem? Csak mert legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy nap, egy gyönyörű lány, reggelivel vár kelés után. - Mosolyogva nézek a szöszire. Most is felvetem azt a kérdést amit Louis-nál. Vajon miért nem dobogtatja meg a szívem, ez a fiú? Niall, helyes, vicces, kedves és törődik velem. Sokkal egyszerűbb lenne minden ha tudnám őt szerelemből szeretni. De ez nem ilyen egyszerű. Bár az lenne.

***

- Na és mit nézzünk meg először? - Kérdezi Chris.
- Másnaposok három?
- Az én nővérem. - Bólogat büszkén az öcsém. - Semmi romantika.
- Ne hidd, hogy megúszod. - Mosolyogtam rá ördögien.
- Fogadom? - Fintorodott el az öcsém.
- Bizony. Ígérgeted már egy ideje, hogy megnézzük és itt a remek alkalom.
- Rendben. - Egyezik bele.

Ez a film valami elképesztő. A Másnaposok első két részét is imádtam, de ez fergeteges. Az öcsémmel rengeteget nevetünk és sokszor muszáj leállítanunk a filmet, mert nem bírjuk normálisan végignézni. Mikor vége lett, beraktunk egy másikat, de az annyira nem kötött le minket, így sokkal viccesebbnek tűnt, hogy egymást dobáljuk pattogatott kukoricával. Végül ebbe is belefáradtunk, így én Chris vállára hajtottam a fejemet és úgy néztem tovább a filmet.
- És amúgy, mi van veled? Mostanában nem is mondasz nekem semmit. - Öcsém állítása igaz. Mióta Londonba költöztünk, kicsit eltávolodtunk egymástól. Neki is lettek új barátai és nekem is.
- Ez fordítva is igaz. - Jegyzem meg.
- Tudom. De mi lenne ha pótolnánk. Mesélj. Mostanában megváltoztál.
- Tudom. - Sóhajtottam nagyot. - Én is észrevettem, hogy pár hónap alatt mennyit változtam.
- De jó irányba. Öt hónappal ezelőtt még a szobádból sem akartál kijönni.
- Volt re okom. - Mondtam halkan.
- Tudom.
- De tudod, úgy érzem belül is gyökeresen megváltoztam. Nyugodtabb és türelmesebb lettem, na meg érzékenyebb. - Horkantam fel, mivel újból eszembe jutott, ahogy Zayn sértő és mogorva módon hozzám vágja szavait. Még sírtam is miatta. Szánalmas.
Öcsém értetlen arccal figyelt engem.
- Szerintem itt az ideje, hogy elmond, hogy mi folyik itt. - Chris határozott volt és innen tudtam, nincs visszaút, el kell neki mondanom mindent.
- Oké. Tudod mikor ide jöttünk Londonba nem tetszett az itteni élet, de aztán találkoztam a szöszivel és minden jobb lett. Elfelejtette velem, azt, hogy én igazából egy átvert és kihasznált lány vagyok és ezért rettentő hálás vagyok neki. Ezért nem szeretem, hogyha piszkálod, mert miatta lettem jobban.
- Szereted őt? - Kérdez rá az öcsém.
- Igen, de nem szerelemből. Bár úgy szeretném, de nem megy. Pedig egyszerűbb lenne minden. - Sóhajtottam nagyot.
- Mondd tovább. - Sejtettem, hogy veszi a lapot és tudja, hogy van még valami.
- Aztán volt az a buli, amelyikben te is ott voltál. - Öcsém bólogatva adta tudtomra, tudja miről van szó. - Na ott megismerkedtem egy fiúval Louis-val. Abban a buliban még nem, de egy másikban lefeküdtem vele és...
- Terhes vagy? - Haboztam a válasszal. - Terhes vagy? Ez a Louis az apa? Vagy nem tudod? Nem is vagy terhes igaz? Csak húzod az agyam igaz? - Már nem bírtam tovább, hangos nevetésbe törtem ki. Na igen ez vicces volt. - Nem csináld, már majdnem szívrohamot kaptam!
- Nem vagyok terhes te bolond. - Nevettem tovább.
- Akkor mi a baj? - Hirtelen komorultam el.
- Az, hogy nem érzek iránta semmit. - Válaszoltam.
- Az gáz. És ő? Érez valamit? Ez a baj? - Bár ez lenne. Gondolom magamba.
- Nem, nem ez.
- Akkor?
- Mondd miért nem tudok olyan fiúkat szeretni akik megérdemelnék azt, hogy szeressem őket?
- Nem tudom. - Öcsém teste hirtelen megfeszült, gondolom neki is előjött néhány rossz emlék. - Neked mindig olyan fiúid voltak, akiket meg kellett verni. - Jogos amit mond és tudom, hogy nem kérdőjelezhetem meg a szavát. - De ugye most nem arra akarsz kilyukadni, hogy beleszerettél valamelyik bunkóba?
- Nem, csak...Nem tudom. Bár tudnám, de nem tudom.
- Ki az? - Kérdezte meg öcsém, mire én hirtelen válaszolni is tudtam. Na igen ki is az?
- Egy fiú. - Mondom végül, az igazságot nagy mértékben fedő állításomat.
- Reméltem is, hogy nem lány, bár azzal se lenne semmi gond. - Nevet fel kicsit az öcsém.
- Jól van Chris, vegyük úgy, hogy ez meg se hallottam. Inkább mesélj most te. - A vak is láthatta, hogy terelni próbáltam a témát. Ez valószínűleg Chris is észrevette, mert csak mosolyogva megrázta a fejét, majd belekezdett mondandójába.
- Van egy lány. Emily, szerinted lehetséges, hogy szerelmes lettem? - Öcsém mondatára lefagytam. Szerelmes lenne és én észre se vettem?
- Mondd el mit érzel, akkor talán tudok segíteni.
- Ha meglátom mosolygok. Ha a közelében vagyok, csak rá tudok figyelni. Minden mozdulatát követem, de persze nem megszállottan. Ha hozzám szól adom a lazát. Nem szeretem ha más fiú hozzá ér és kivagyok ha mégis. Ha megkérdezi, hogy vagyok, csak annyit mondok, jól köszi, de szívem szerint sokkal többet mondanék. Nem érzek ellenállhatatlan vágyat iránta, de mégis lenyűgöz a kedves természete és a kisugárzása. Szerelmes lennék?
- Na látod, drága öcsikém az bizony meglehet.

Miután kibeszéltük magunkat úgy döntöttünk, hogy elmegyünk aludni. Egyáltalán nem éreztem sok időnek még is hajnali kettőkor tértem nyugovóra. Nem bántam. Öcsémmel való beszélgetés, sok szempontból segített nekem. De egy valami még mindig nem hagy nyugodni. Fogadom. Na igen, ezt a fimet most se sikerült megnézni...

8. Fejezet

Furcsa érzések..

- Elképesztő vagy! Egyszerűen zseniális.

-  Jól van Niall, azért ne ess túlzásokba.

- Nem esek, ez tényleg nagyon finom! Köszönöm. - Mondta, majd nyomott egy puszit a fejem búbjára.

Mivel nem bírtam volna nézni, ahogy a szöszi jóízűen eszik, míg a többiek éheznek, mindenkinek csináltam szendvicseket. Sok fér beléjük azt meg kell hagyni, de nagyon örültek neki, így megérte a hajnali szendvics csinálás. Mivel Niall megígérte, hogy edzés után haza kisír, leültem a pálya szélére és figyeltem a fiúkat.

- Payne, Devine, Sevani, Andrew és Horan vége a pihenőnek! - Kiabált az edző Mr. Altman. A fiúk szélsebesen pattantak fel és szaladtak ki a pályára. Altman edző egy ötvenes éveiben járó, alacsony, köpcös ember, de a látszat ellenére, legalábbis Niall szerint, nagyon jó szíve van, csak meg kell ismerni. Mondjuk az kétségtelen, hogy mióta ő vezeti a csapatunkat sokkal jobban teljesítünk.
A pálya szélén ülve rá kellett jönnöm, hogy hidegebb van mint hittem.  A fiúk mozognak és így nem fáznak, viszont én szinte megfagyok. Körülnézek és tekintetem megakad egy ismerős arcon. Mosolyogva figyelem őt. Fáradtan ül le a kispadra, előveszi kulacsát, majd nagyokat kortyol vizéből. Nagyon fáradt lehet. Vajon mióta edzhetnek? Gondolataimból, két integető, de inkább hadonászó kéz zökkent ki. Úgy tűnik nem csak én fedeztem fel Louist, hanem ő is engem. Odasétáltam hozzá, majd leültem a padra, fejemet pedig Louis vállán pihentettem.
- Kicsit izzadt vagyok. - Nevet fel Louis.
- Én meg fáradt.
- Annyira, hogy neked jó az én izzadt testem. - Inkább kijelentés volt ez, mint kérdés. Hangján halottam, hogy mosolyog, amitől nekem is jobb kedvem lett és még fázni is elfelejtettem.
- Igen, tökéletesen megfelel. - Válaszolok.
- Örülök, hogy itt vagy. - Szívemet melegség töltötte el, mondata hallatán. Őszinte volt és ez sokat jelentett.
Míg én Louis vállán pihentettem buksimat, ő is rám hajtotta az övét. Mennyire fura ez az egész! Louis Tomlinson, a suli focicsapatának kapitány, ilyen közel van hozzám, még se érzek semmit. Lefeküdtem vele és nem bánom, de kicsit fura, hogy ezek után sem kezd el hevesen kalapálni a szívem ha meglátom. A normális reakció ez lenne, nem? Vagy tévednék? Velem van a baj, vagy csak túl pörgőm ezt az egészet? Louis helyes, kedves, vicces és egy igazi úriember, még sem dobogtatja meg a szíven. Ez az én egyik nagy hibám... Soha nem olyan fiúkba szeretek bele, akikbe kéne.
Szemeim eddig csukva voltak, de most kinyitottam. Kicsit meglepődtem mikor az első ember akit megláttam, nem más volt mint a velem szemben helyet foglaló Zayn. Fáradtnak tűnik, haja szanaszét áll. Vicces látvány, de inkább visszafojtom a nevetést, nem akarok vitatkozni vele, főleg a múltkori után nem. Csak egy pillanatra találkozik tekintetünk, de tisztán leolvasom róla, nem örül az itt létemnek.
- Basszus ez nagyon fárasztó volt. - Halottam meg egy ismerős hangot, melyre elsőre nagyot dobban szívem, majd visszaállt a normális tempójába. Figyeltem, ahogy a padhoz sétál előveszi üdítőjét, majd leül Zayn mellé. Egy pár másodpercig, még liheg, de nagy levegőt vesz és szabályozza légzését. Valószínüleg ekkor vehetett észre, mert először meglepetten nézett rám, majd nagy vigyorral az arcán üdvözölt.
- Szia Wood! Mi szél hozott erre? - Kérdezte, majd szájához emelte ásványvizes flakonját és inni kezdett, de eközben végig engem nézett.
- Neked is szia Styles! - Köszöntem vissza. - Mondd csak nem vagy éhes? Hoztam nektek szendvicseket. - Próbálok kedves lenni hozzá, végül is Niall barátja és nem kéne megutáltatnom velem magam, bőven elég ha Zayn betölti ezt a szerepet.
- Na gyerekek, azt hiszem kaja idő van! - Csapja össze tenyereit Harry, majd miután  odaadtam neki a szendvicset, mohón falni kezdte. Szinte még fel se fogtam, hogy eszik, de már a következőt kérte. Örültem, hogy ízlik neki, és szívesen adtam még.
- Zayn? - Kérdeztem, majd mikor méltóztatott rám nézni, felé nyújtottam egy szendvicset, amit vonakodva ugyan, de elfogadott.
- Kösz! - Csak aprót bólintottam és fejemet visszahelyeztem Louis vállára, aki épp a telefonját nyomogatta. Képeket nézegetett. Ismerősök voltak azok a lányok, szinte ugyan olyanok mint Louis.
- Ők a testvéreid? - Kérdezem vigyorogva. Soha nem mutatott még képeket a családjáról, belegondolva ez fura.
- Igen. Ők a húgaim. - Válaszolta. - Értük csinálom ezt az egészet, hogy büszkék legyenek rám és, hogy egy nap elmondhassák a bátyjuk világhírű focista. Ezért élek.
- Nagyon szerencsések, hogy ilyen bátyjuk van. - Louis, csak féloldalas mosolyra húzta száját, majd közelebb vont magához és megszorongatott, belőlem meg kitört a nevetés.
- Engedj el, mert megfulladok. Hallod? Nem ér, sokkal nagyobb vagy!
- És erősebb, gyorsabb, eszesebb.
- Na meg szerényebb.. - Forgattam meg a szemem, de a mosolygást nem tudtam abbahagyni.
- Na igen, még az is. - Kacsintott, mire én játékosan a vállába bokszoltam.
- Tomlinson, Malik, Ryan és Jordi, pályára! - Üvöltött Altman. Louis még összeborzolta a hajam, majd ő is odafutott az edzőhöz.

Előhalásztam a telefonom és megnéztem, hogy mennyi az idő. Na igen Niall nem hazudott, mikor azt, mondta ez sokáig eltarthat. Már majdnem hajnali három van, de a fúk még mindig nyomják. Én kezdek elfáradni, így úgy döntök lefekszek egy kicsit a padra. Próbálok pihenni, de egyrészt egy pad nem a legkényelmesebb mód és hely erre, másrészt érzem, hogy valaki engem figyel. Szinte lyukat éget a bőrömbe és ösztönből pattannak ki szemeim. Furcsán nézek a felém tornyosuló alakra. Szemeiben megcsillan valami, amit próbálok nem észrevenni, de nehezen leplezem zavarom, amit észre is vesz. Lélegzet visszafojtva figyelem mozdulatait. Először is megkerül, nem merek utána nézni, de hallom a nyikorgást és ebből arra következtetek, hogy közelebb tolta a másik padot. Nagyot sóhajt és ha ösztöneim nem csalnak, akkor bizony ő is lefeküdt a padra. Kicsit összeszedem magam és már magabiztosabban fordulok felé, de még így is elbizonytalanodok, mikor meglátom zölden csillogó íriszeit.

- Remélem nem gond. Kicsit én is elfáradtam és gondoltam pihenhetnénk együtt. - Nagyot sóhajtok, majd tekintetem az égre szegezem. Nem gond, hogy itt van, de akkor is furcsán érzem magam. Először is miatta, másodszor pedig Niall miatt és Bella miatt. Elvileg Harry, Bella barátja, de Niall szerelmes Bellába, Bella pedig a göndörbe. Furcsa egy helyzet és idegesítő is egyben. Vajon Harry szereti Bellát? Ahogy hallottam nem szereti, már mint szerelemből biztos nem. Akkor vajon mit érez? Mit érez, mikor egy szerelmes lány szívével játszik? Bella se ártatlan, hisz hagyja magát átverni és nem veszi észre, hogy van aki sokkal jobban szereti. Ilyenkor szívesen bevernék egyet a fürtösnek, de Niall miatt nem teszem, majd ő elintézi, úgy ahogy akarja. Gondolataim sokaságából és a a temérdek megválaszolatlan kérdésből, két kar mellettem és egy veszélyesen közeli arc előttem, zökkent ki. Harry, csak pár centire van az arcomtól és a helyzet szinte sokkol. Számat szólásra nyitom, de egy hang se jön ki a torkomon. Mi a franc? 
- Harry.. - Dadogom bizonytalanul.
- Hümm?
- Szállj le rólam! - Mondatom, most határozottan csengett, de Harry nem tágított, csak továbbra is mereven engem bámult. - Nem hallod? - Próbálom ellökni magamtól és felülni, de visszanyom és a fülembe suttogja a következő mondatot.
- Csak, azt ne mond, hogy nem élvezed. - Hangjából kivettem, hogy mosolyog és nem sokkal később puha ajkakat éreztem a nyakamon. Ez a kis puszi nem tartott sokáig, de a szívem szinte kiugrott a helyéről. Pár másodpercig magával ragadott a kábulat és az a furcsa érzés, amit kiváltott belőlem ez az egész, de utána visszatértem a valóságba. Erőt véve magamon toltam el a göndört. Meglepődve figyelt engem és meglendülő kezemet, ami az arcán csattant. A tenyerem szinte égett az ütés miatt és a fürtösnek is fájhatott, mert az arcát fogta.
- Ezt. Soha. Többé! - Tagoltam dühösen a mondandómat. - Én nem vagyok Bella Harry! Én nem ugrálok úgy ahogy te fütyülsz és jobb ha nem próbálkozol többet ezzel, mert nem állok jót magamért! - Harry viszont csak mosolygott tovább.
- Tudom, hogy nem vagy olyan. - Szólalt meg. Meglepődtem. Akkor ez meg mi a rák volt?
- Tudod? - Kérdeztem.
- Ja. - Nevetett fel. Tényleg most már komolyan nem értem. - Tudod, ha más lánnyal, csak annyit csinálok, mint most veled, akkor már ott tartanánk, ahol veled már ezerszer tartottam gondolatban. - Kijelentésére kihagyott a szívem egy ütemet. Ponosan tudtam mire gondol. Sejtettem, abból ahogy rám nézett, de ez győzött meg igazán.
- Barátnőd van!
- Nem a barátnőm.
- Bunkó vagy!
- Mondták már.
- Abba hagynád?
- Még is mit? - Kérdezte és közelebb hajolt.
- Ezt az egészet.
- Szeretnéd?
- Igen! Igen, szeretném! - Kezdtem kiborulni, de nagyon.
- Rendben. Abbahagyom. - Mondta, majd eltávolodott tőlem.
- Köszönöm. - Mondtam halkan.
- Furcsa vagy. - Jelentette ki Harry.
- Én vagyok a furcsa? - Harry bólogatva jelezte, bizony én. - Még is miért? - Már épp válaszolt volna, mikor Altman elordította magát.
- Styles pályára!
- Na nekem mennem kell, majd még beszélünk. - Beszarás ez a gyerek. Rám hajt, elmondja, hogy én más vagyok, de még is furcsa. Ki érti ezt? Ki? Senki. Vagy ha még is valaki, akkor az rendkívül okos ember lehet. 
Mély levegőt veszek, majd kifújom. Ez megnyugtat egy cseppet. Próbálom elterelni a gondolataimat, így inkább a telefonomon kezdek el játszani.

***

- Ajj a fenébe már! - Duzzogok mikor elvesztettem a játékot. Eddig egészen jól elvoltam, de kezdek nagyon fázni. Fogaim egymáshoz koccannak és lábaim dobolásba kezdenek. Csak végezne már Niall. Ha ez így megy, ide fagyok.

- Na mi van Wood, csak nem fázol? - Halottam Zayn nevetését.

- Vicces vagy Malik, nagyon vicces. - Mondtam, majd lehajtottam a fejem és a cipőm orrát kezdtem el nézni, viszont egy kis idő után újra felemelem és meglepetten tapasztalom, hogy Zayn velem egy szinten van. Leguggolt. Közelsége összezavar, utoljára akkor láttam ilyen közelről, mikor először találkoztam vele a bulin. Most is eltűnődök azon, hogy Zayn vajon miért utál ennyire. Barna szemei fáradtan néznek vissza rám, de teljesen elbűvöl tekintete. Csak tudnám miért? Hisz egy tapló! 

- Itt a pulcsim vedd fel, ezt. - Nyújtja felém, de nemlegesen megrázom a fejem, mire közelebb hajol és a fülembe súgja. - Na jól figyelj mert csak egyszer mondom. Vedd fel a pulcsimat és próbálj meg, nem megfagyni. Tudom, hogy nem vagyok a szíved csücske, de ez az érzés kölcsönös. Szóval vedd fel a pulóvert, mert ez nem kérés volt, hanem parancs. Vagy aminek veszed, nekem tök mindegy, csak vedd fel. Kérlek... - Mondandója végére, mintha megenyhült volna. Mivel tényleg nagyon fáztam egy bólintással jeleztem, hogy beleegyezek a dologba. - Helyes. - Mondta, majd továbbállt. Magamra rángattam a sötétszürke pulcsit ami hatalmas volt rám, de szinte azonnal felmelegített. Visszaültem a helyemre és tovább figyeltem a fiúkat. Zayn pulóverének illata viszont megcsapta az orrom. Nem erre számítottam. Az illat amihez hasonlítani tudnám az a cseresznye és a cigi különös egyvelege. Furcsa, de tetszik. Megrázom a fejem, próbálok nem elkalandozni. 

Tekintetem összefonódik Zayné-vel, aki egy féloldalas mosollyal az arcán nyugtázza, hogy felvettem a pulcsiját. Az a féloldalas mosoly... Emily! Szóltam rá magamra. Nem szabad közel engednem magamhoz egy ilyen fiút, még egyszer nem eshetek bele ebbe a hibába!! Nem történhet meg..

***

- Jézusom Niall. - Tartottam meg szőke barátomat, aki a fáradságtól szó szerint összeesett. - Gyere be, aludj nálam. Felhívod anyukádékat vagy hagysz nekik üzenetet, hogy itt alszol. Én így nem engedlek haza! Alig állsz a lábadon. - Niall csak halványan rám mosolygott és eltátogott egy köszönöm-öt.

- Szerinted ez nem fura? - Kérdezte Niall.

- Mi is?

- Az, hogy egy ágyban alszunk.

- Én mondtam, hogy aludhatsz a vendégszobában.

- Na, azt már nem! Az a szoba ijesztő, inkább itt alszok veled, mint ott egyedül.

- Te bolond vagy. - Nevettem fel.

- Meglehet. - Sóhajtott Niall. - Na gyere picúr, aludjunk! - Mondta a szöszi, majd közelebb húzott magához, arcát nyakamba fúrta és szorosan fogott. Elsőre különös lehet ez a dolog, de pontosan tudom, hogy Niall szíve másért dobog és én is csak barátként tekintek rá.

- Jó éjt picúr.

- Jó éjt, szőkeség.

- Szeretlek picúr.

- Én is téged. - Mondtam és nem sokkal később már mindketten az igazak álmát aludtuk.