Sziasztok itt az új rész, bár egy kicsit késtem vele. Azért remélem tetszeni fog, már csak azért is mert ez a rész Zayn szemszögéből van megírva. Nem tudom mennyire lett jó, azért remélem olvasható:) Mindenesetre jó olvasást!

UI: A díjat még egyszer nagyon köszönöm! :)

17. Fejezet 

Beleszerettem

Magam sem tudom mit kéne kezdenem az érzéseimmel, a vágyaimmal és azzal aki most vagyok. Az emberek annyi mindent túl tudnak bonyolítani. Sok dolgot, mely oly egyszerűen megoltható volna. Mégis úgy érzem, hogy hiába a bizonytalanság és a kétely, mert egyszerűen nem a félelem vezérli a cselekedeteimet. Hisz mitől is félhetnék? Szavaktól melyek fájnak? Tettektől, amik bizonytalanná tesznek még olyanokkal szemben is akik meg sem érdemlik, hogy a barátjuk legyek? Mitől is függ, hogy én ki vagyok? Vagy inkább kiktől is? Barátok és családtagok. Oly szépen hangzik a filmekben, mikor a gyerek reggel felkel, leül reggelizni a szüleivel. Az anyukája egy arcra puszival üdvözli, majd elé rakja a finom étket. Az apuka újságot olvas, megkérdezi, hogy hogyan megy az iskola és milyen az idény a focicsapatban, majd szigorúan de mégis büszkén kijelenti, hogy az álmokért, a jobb életért igenis küzdeni kell. Aztán jönnek a testvérek. Húgok akik nevetve rohannak le a lépcsőn, vagy veszekedve egymás haját tépik, mögöttük a kisöcs aki kómás arccal lefelé bandukol. Ilyen lenne egy normális család nemde? Persze sokan képzelik ezt, de a dolgok csak a legkisebb mértékben hasonlítanak a valósághoz. A képzeletemben egy olyan család jelenik meg, kik boldogan kelnek nap mint nap és mikor eljön az alvás jó éjt kívánnak egymásnak. Ehelyett mit kaptam? Na mit? Anyukát kit az élet gondjai terhelnek. Egy apukát ki megveti fiát, úgy, hogy az már épp eléggé megveti önmagát. Testvéreket kikben a szeretet legkisebb szikrája sincs meg. Megvolt. De már nincs. Hibák, döntések, kérdések, szavak, tettek. Dolgok melyek minden ember életében meghatározó szerepet töltenek be. Mert ki voltam én? Csak egy álmodozó kisgyerek, ki azt se tudta mi fán terem az elismerés és a munka? Igen talán ez voltam. És talán nagyképű is lettem, az idő múltával. De tényleg olyan rossz dolog ez? Tényleg baj, ha változom, ha büszke vagyok magamra? Elsőre azt mondanám, hogy nem, de ha jobban belegondolok, ha végignézem az életemet akkor azt kell mondjam igenis baj. Baj lett belőle. Mert mit is tehet egy lázadó fiú? Mogorvává válna, kevesebb törődne a családjával és többet a barátaival, többet azokkal akik talán meg sem érdemlik. Órákról való lógások, szaktanárik, melyeket neveletlenség miatt kap az ember és a bulik. Na igen, a bulik. Torkomba gombócnő, fejem lüktet, kezeim ökölbe szorulnak. Mélyet szívok cigimből, de már ez se segít. Emlékek, amiket legszívesebben kitörölnék az agyamból és elfelejteném örökre ha lehetne. De nem lehet.  Mert ez az emlék annyira elevenen bennem ég, hogy mikor lehunyom szemeimet, égő autókat látok és egy lány nyöszörgését hallom, aki utolsó lélekerejét összeszedve arra kér, mennyek, rohanjak, mert élnem kell! De miért nekem? Miért nem neki? Mivel vagyok több, hogy nekem kijár az élet folytatása míg neki nem? Fiatalabb vagyok, voltam ez tény, de akkor is megérdemeltem volna a halált. Mert én tettem. Én voltam. Ha nem megyek el a buliba, ha nem iszom le magam taj részegre, akkor ő nem jön utánam és nem hal meg. Ma is élhetne és reggelente még mindig ordibálva ébreszthetne. Mire megkérdezném: Ez miért jó? Mire ő azt felelné:Mert így felkelsz öcsi! És én tényleg felkeltem és neki tényleg igaza volt. Akkor én ezt mérhetetlenül utáltam, de most hiányzik. Hiányzik mert szerettem, mert őt mindenki szerette. Azóta engem senki se szeret, de talán ez így van jól. Talán így helyes...

- Zayn! - Szólít meg egy ismerős hang. Tengelyem körül megfordulva észreveszem a felém sebes léptekkel közelítő Niallt, aki már focimezében virít és boldog mosollyal nyugtázza, hogy én is részt veszek a mai játékban. - Mit csinálsz? - Vonja fel szemöldökét.

- Csak kijöttem cigizni. - Minek titkolnám? Előtte nem kell.

- Nem gondolod, hogy elég káros dolog ez egy focistának? - Kérdezi sóhajtva, bár válaszom már úgy is tudja, mert ezt minden esetben csak egy vállrándítással rendezem el. - Jól van én nem szólok bele, de jobb lenne ha végre leszoknál! - Milyen kis aranyos. Nem akar beleszólni, de mégis megteszik. Ennek ellenére nem tudok rá haragudni, így csak mosolyogva annyit mondok.

- Lefogok. - Mondom és ő csak megrázza fejét, mert tudja, hogy úgy sem fogok. Most biztosan nem. Nem menne.

- Mondom, nekem mindegy. - Dehogy mindegy. Nevetek fel magamban, mert tudom, hogy zavarja. Figyel rám. Törődik velem. Talán ő egyedül. - Gyere lassan kezdődik a meccs. - Én meg csak bólintok és ketten ballagunk a stadion felé, ahol már vár ránk az ellenfél és kilencven percnyi küzdés. Ez kell nekem. Figyelemelterelés.

***

Lihegve dőlök a fűre. A nap folyamán talán most először varázsolok mosolyt arcomra, mivel a rengetek futás, harcolás és ütközés meghozta gyümölcsét. Nyertünk! Annyira örülök ennek, hogy kezdem azt hinni megbolondultam. Arcom kivörösödött, leizzadtam és szomjúság gyötör, de nem tud érdekelni. Mert ez az egy, még teljes egészében megmaradt nekem. Ebben vagyok tehetséges. Ez az én utam. Nevetések, tapsoló és kiabáló emberek tucatjai harsogják nevünket és egy emberként állnak fel, tiszteletük jelképeként. Nézem az eget és legszívesebben megállítottam volna az időt, de ez persze lehetetlen. Lassan tápászkodok fel. Látni akarom! Kíváncsian forgatom körbe fejem, a stadionban lévőket figyelem. Festett arcok, zászlók, fiúk és lányok ezrei mosolyognak rám. Baromi jó érzés! 

- Gyere szépfiú, most téged éltetünk! - Áll meg mellettem Harry és a jobbját nyújtja, hogy segítsen felállni. Egy ideig hezitálok, annyira törékenynek látszik ez az állapot, ami most körbevesz, hogy félek összetörik ezt pedig nagyon nem szeretném. - Zayn ez valami zseniális volt! - Dicsért meg, majd kezét vállamra helyezte. - Ha nem vagy, nem nyerünk.

- Túlzol. - Mondom talán túl semmitmondóan, de ez vagyok én. És ő ezt tudja.

- Lehet. - Kacsint rám, majd jobb kezemet megragadva, a magasba lendíti azt és ha eddig azt hittem a tömeg őrjöng akkor tévedtem, mert az igazi hangzavar csak ekkor kezdődött. 

- Zayn!  Zayn!   Zayn! - Ordibálták én pedig el se hittem. Álmodom.

- Élvezd ki! - Jön mellém Liam is. - Megérdemled! - Mondja. - És te is! - Teszi hozzá, majd a szöszire néz, aki egy szerény mosollyal intézi el a dicsérő szavakat.

- Ha ti nem vagytok nem ment volna. - Válaszolja végül, majd hátam mögött átnézve erősen figyelni kezd valamit. Ajkai hirtelenjében újból felfelé görbülnek és int valakinek. Megfordulva, a világ mintha lelassult volna, de persze ezt csak én érezhettem így. Emily és Ashly. Harry felé kapom fejem, aki inkább elfordult a másik irányba. Nem csodálom. A lányok arca kivirult az örömtől. Csapatunk színeibe öltöztek és meglehetősen jól is mutattak benne. Verd ki a fejedből! Verd ki! Szólok rá magamra, hisz Emily-re nézek a szívem az eddiginél is hevesebben kezd el verni. Ami nem jó tekintve azt, hogy nem szeretnék semmit ettől a lánytól. Ahogy közelednek, rájövök mennyire örülnek is a mi sikerünknek.. Emily rohanva a szöszire veti magát. Arcát puszilgatja, ölelgeti és én ettől mérhetetlenül dühös lettem. Már megint. Niall a hátára kapja a kicsikét, aki szorosan nyaka köré fonja kezeit, hogy le ne essen. Nem bírom...Csatlakozok a fürtöshöz, aki még mindig a stadion egy eldugott kis szegletét figyeli. Azért őt is meg tudom érteni. 

- Rendbe vagy? - Kérdezem.

- Persze. - Sóhajt nagyot. - Minden alkalommal egyre könnyebb.

- Feleslegesen hazudsz nekem Harry! Sokat jelent számodra.

- Jelentett. - Veti oda hűvös hangon. - Régen volt.

- Annyira azért mégse, hogy el ne felejtsd. - Tekintetünk egy pillanatra találkozott és mindketten megértettük, hogy mire gondol a másik. Kis lelkizésünket egy édes hang zavarta meg. Mi benne olyan édes?

- Nagyon ügyes voltál! - Lép oda a göndörhöz, majd vidáman engedi, hogy Harry karjaiba vonja őt. Harry el se akarja engedni...Szinte éveknek tűnik mire elválnak és a göndörke még súg valamit Woood-nak, amitől a lány fülig pirul.  Ezt már komolyan nem bírom!

- Neked is gratulálok. - Jön oda hozzám mosolyogva. Istenem ez a mosoly. Azok az ajkak...

- Kösz, de nincs szükségem rá. - Válaszolom, majd bólintva egyet továbbmegyek. Szinte érzem, ahogyan engem néz. Tekintete lyukat fúr hátamban. Valószínűleg arra gondol, most mi rosszat tehetett, hogy ezt érdemelte, hogy így beszéltem vele.Persze beleköthetnék abba, hogy nekem csak gratulált, míg másokat ölelgetett és puszilgatott, de tudom, hogy az igazságtalan lenne, még vele szemben is.

Istenem mi lesz ebből? Komolyan beleszerettem? Igen azt hiszem..