Best Friend!?

2. Fejezet

Best friend!?

Ma van az első napunk az új suliban. Chris halál nyugodt, én viszont kicsit se vagyok az. Nem ismerek senkit itt és ez kiborító. Mindenki minket néz, csak tudnám minek. Ennyire furcsák lennénk? Van rajtunk valami különleges? Némelyiknek már majdnem odaszóltam, hogy ugyan semmi gond, kicsit se érezd magad taplónak, hisz szinte csak a szemed esik ki a helyéről annyira bámulsz. De Chris ilyenkor halálos pillantásokat vetett rám mintha azt akarná mondani, ha megszólalok nekem annyi. Így hát befogtam a szám és hagytam, hogy ezek az előkelő barmok rajtam legeltessék a szemüket. Elég puccos egy suli. Olyan fajta ahova csak a gazdag gyerekek járnak, és amit csórók meg sem közelíthetnek, ha csak nem ösztöndíjasok.  Igaz mi az öcsémmel, nem ösztöndíjjal jutottunk be, hisz mi megengedhetjük magunknak, hogy fizessünk egy ilyen drága sulit, de mi valahogy mégis mások vagyunk.  Nem vagyunk sznobok, sem előkelők, nem járunk méregdrága autóval iskolába és nem nézünk le másokat. Chris szokás szerint aratott a lányoknál. Összesúgtak a háta mögött és mind megállapították, hogy mennyire helyes.  Az öcsém meg csak vigyorgott és nagy örömmel fogadta, hogy itt is elég jó hatással van a csajokra. Komolyan úgy méregettek minket, mint egy darab húst. Eddig az hittem ilyen csak az Amerikai filmekben van, de úgy látszik tévedtem. 

-    Szóval mit gondolsz? - Kérdezte az öcsém miután leültünk az igazgatói szoba elé.

-    Eddig nem tetszik. – Válaszoltam.

-    Nekem bejön. Szerintem nem lesz olyan rossz, mint amilyennek gondolod. - Vigyorgott rám. Persze, hogy neki tetszik hisz 5 perc alatt az összes csaj belezúgott és már most imádja őt mindenki, így nekem is több kedvem lenne ide járni. 

      Miután végeztünk a beiratkozással megkaptuk az órarendünket és mehettünk is az óráinkra. Chris az épület másik felében lesz szóval ma már nem igen fogunk találkozni, ami csak azért rossz mert, így nem lesz kivel beszélgetnem és szóba kell állnom ezekkel a majmokkal, akik még a legegyszerűbb matekpéldát se tudnák megoldani. Nem vagyok előítéletes, de az eddigi tapasztalatok ezt mutatják. Eddig volt törim, angolom, biológiám és egy matekom. Ebédszünet következett, amit nem igen vártam hisz olyankor mindenki a saját klikkjéhez ül és hát köztudottan nekem még nincs olyanom így egyedül ültem le enni. Kajámat próbáltam magamba tömni mikor hirtelen valaki lehuppant mellém.

-    Szia Niall vagyok! – Nyújtotta felém a kezét a kis szőke gyerek, akik mintha már láttam volna. 

s

   /Pár hónap múlva/

-  Miért? Mondd miért?

-  Nyugodj meg nem lesz semmi baj.

-    És ha mégis? Mi lesz a meg…

  Nem! Az nem történhet meg. Hidd el minden jóra fog fordulni. Higgy nekem!

-          Hiszek. Annyira sajnálom, hogy iderángattalak.

-          Ugyan.

-          Olyan csúnyán beszéltem veled, olyan gonosz voltam te még is jössz, ha szükségem van rád és ezt nem tudom, hogy hogyan tudnám meghálálni neked. Bocsánat!!

-          Kezdetnek, ha lehet, hagyd abba a sírást nem tudom nézni ahogy szenvedsz. És nem kell bocsánatot kérned, hisz én már rég megbocsájtottam.

-          De akkor is, nagyon sajnálom! Itt vagy velem pedig biztos lenne jobb dolgod is.

-          Nem, nem lenne!! Legjobb barátok vagyunk és nekem itt a helyem melletted főleg most és nem megyek innen sehova!

-          Szeretlek!

-          Én is szeretlek téged!

/JELEN/

-   Szia Niall! Engem Emilynek hívnak!- Ráztam vele kezet és aranyosan rámosolyogtam.

-  Tudom te vagy az új csaj, egy osztályba járunk!– Tényleg most már rémlik valami. Szóval ezért volt olyan ismerős. Tekintetem végigsiklott Niallen. Laza stílusával, szőke hajával és kék szemeivel valószínűleg a sulis lányok tucatjainak dobogtatja meg szívét. Elsőre azt hittem, ő is egy gazdag kis ficsúr, de ahogy egyre többet beszélgetünk rá kell, hogy jöjjek ez nincs így. Niall teljesen normális és ez tetszik....

Másnap

-     

-   Ma hánykor végzel? –Kérdezte az öcsém, aki épp a matek könyveit vette ki a szekrényből.

-   Nekem ma csak hat órám van.

-   Nekem is. Akkor ma együtt megyünk haza. - Mosolygott rám megvillantva fehér fogsorait.

-   Na ja.

-   Mi a baj?- Kérdezte.

-          Semmi.

-          Mióta szokásod nekem hazudni?- A hangjából sértődöttséget lehetett kivenni.

-          Nem szokásom és nem is volt soha. – Válaszoltam.

-          Most még is ezt teszed! Mi van veled? Teljesen megváltoztál, más lettél amióta…- Nem folytatta, tudta, hogy ha kimondja azzal megbánt és nem ez volt a szándéka és azt is tudom, hogy soha nem bántana meg akarattal. De ez a szó..amióta.. Elegem van, miért kell erre mindig mindeninek emlékeztetnie? Miért?

-          Mióta?- Kérdezetem kicsit ingerülten. –Mióta vagyok más öcsikém ha? Mióta átvertek, megbántottak és eldobtak? Igen az lehet. De tényleg bocsi, hogy nem tudtam visszaváltozni ugyan olyan boldog, életvidám és semmivel nemtörődöm csajjá mint amilyen voltam. –Tudtam, hogy kicsit durva voltam. Igazából nem Chrisre vagyok mérges, csak annyira fájnak ezek az emlékek. - Sajnálom öcsi tudod, hogy nem úgy érettem. –Mondtam miután észrevettem mennyire megsértettem.

-          Ja. –Válaszolta

-          Ne csináld már, tényleg sajnálom. Csak tudod ez nekem is nehéz.

-          Tudom, de attól még nem rajtam kéne kitöltened a mérgedet. –Mondta, majd felkapta a táskáját a cuccaival együtt és gyors léptekkel távozott.

-          Chris ne már. Várj! - De nem fordult meg. Nem hallotta, vagy csak nem akarta meghallani.

***

-          Hupsz, bocsánat! –Kiáltottam és amilyen gyorsan csak tudtam elhúztam a csíkot.

Ennél rosszabb napom már tényleg nem igazán lehetne. Az öcsém haragszik rám és szokásomhoz híven eltévedtem az iskola folyosóin. Béna vagyok! Egy kész csődtömeg! 23-as terem. 23-as terem. Na, az meg hol a szarba lehet? Kémia előadóba kéne eljutnom Mr. Tanner órájára, de ez eddig elég rosszul megy. 10 perce becsengettek, de én még azt se tudom, hogy jó helyen keresgélek-e. Túl nagy ez az iskola, semmit nem találok meg bene. 20,21,22…megvan, itt a 23-as terem, na végre.

-          Áááá Wood kisasszony, örülök, hogy végre volt szíves befáradni az órámra.

-          Sajnálom tanár úr, kicsit eltévedtem, többet nem fordul elő ígérem.

-          Most az egyszer elnézem, de legközelebb igazolatlant kap!

-          Értettem Mr. Tanner és köszönöm!- Csak bólintott, hogy rendben én pedig kerestem egy szabad helyet. Helyzetemet segítette az, hogy egy kis szöszi fej integetett felém és paskolta meg maga mellett a széket jelezve, hogy üljek le. Így is tettem.

-          Szia Niall!

-          Hali! Na mizu?

-          Semmi, de nagyon eltévedtem szerintem nekem kéne egy térkép ehhez a sulihoz.

-          Nem is olyan nagy. –Mosolygott rám.

-          Ja azért nyitottam rá az előbb a gondnokra miközben a vécén ült…- Sóhajtottam. Mondatomat meghallva Niall először csak nézett majd pár pillanattal később már alig bírta visszafojtani a nevetést. Válla fel-le mozgott és a feje totál vörös lett. – Annyira azért nem volt vicces. Nagyon zabos volt. Most tuti valami kukkolónak néz… - Niall, nagyon kész volt, már azt se tudta mit kezdjen magával. Próbáltam nyugtatni, hisz ha Mr. Tanner meghallja Niallt akkor tuti bajba kerül, de az igazság az volt, hogy már én is alig bírtam visszafojtani a nevetést. És volt egy pont ahol már egyikünk se bírta. Ma először végre jókedvem van és ezt ennek a kis szöszinek köszönhetem.

-          Mr. Horan és Miss Wood! Megtisztelnének azzal, ha nem egymás szórakoztatásával töltenék el a maradék 20 percet, hanem rám is figyelnének egy kicsit.

-          Elnézést tanár úr! – Mondtuk egyszerre.

                                                              

                                                           ***

-          Aj, ne csináld már! Mondd el! Naaaaaaaaa kérlek!

-          Nem Niall nem mondom.

-          De miért nem? –Tetette a sértődöttet.

-          Mert nem rád tartozik az, hogy a gondnok mit csinált a vécén. És kérlek, ne beszéljünk erről annyira ciki.

-          Még is miért? A gondnok úr egy jóvágású és sármos ember…

-          Lehetett úgy 30 évvel ezelőtt. – Válaszoltam nevetve.

-          A kor nem számít. – Mondta Niall teli szájjal, hisz éppen ebédeltünk a suli udvarában. Egy fa alatt ültünk és a szendvicseinket ettük.

-          Szóval te összejönnél egy 56 éves nővel?

-          Ha szeretem, akkor szeretem, az mindegy, hogy ki, vagy, hogy milyen, ha szerelmes vagy valakibe ez nem számít, ezekkel nem is törődsz - Mondta miközben szemét becsukta, kicsit lejjebb csúszott és fejét nekitámasztotta a fának. Niall most nagyon meglepett nem gondoltam volna, hogy ilyen éretten is tud gondolkodni. Néztem őt és csak mosolyogni tudtam. Fejét oldalra fordított és kinyitotta szemeit. Gyönyörű kék. Ezt eddig nem is igazán figyeltem.

-          Vagy nincs igazam? – Kérdezet még mindig engem nézve.

-          De lehet, hogy igazad van. Csak ez nem ilyen egyszerű.

-          Mi? – Kérdezte.

-          Szeretni valakit önzetlenül. Az nem olyan könnyű.

-          Miért?

-          Mert hiába szeretsz valakit úgy, ahogy van, ha azaz ember rossz ember.

-          Rossz? Ezt, hogy érted.

-          Szerethetsz valakit önzetlenül és feltétel nélkül, de ez azt jelenti, hogy a rossz dolgokat is szeretned kell benne. És ez nem megy könnyen.

-          Már mint a rossz dolgok megszeretése?

-          Igen. Tegyük fel, hogy van egy lány, akit nagyon szeretsz, de cigizik vagy drogozik és te félted. Szeretnéd?

-          Igen. Szeretni önzetlenül, ez a lényeg.

-          De tönkreteszi magát! Akkor mit tennél? Leállítanád nem? Mert félted és úgy gondolod, amit magával tesz az rossz és elfogathatatlan. Ha igazán szereted, akkor soha nem fogadhatod el, hogy tönkreteszi az életét. -Niall hallgatott. – Vagy nincs igazam?- Kérdeztem.

-          De igazad van. Bölcs vagy. – Mosolygott rám.

-          Te is. -  Viszonoztam a mosolyát.

-          A bölcs és mindent tudó Emily Wood. Jó kis név nem gondolod?

-          Tényleg az. - Nevettem fel.

                                                                         ***

    Miután elköszöntem Nialltől megkerestem Chris. Az út, amíg hazafelé sétáltunk csendben telt. Mikor haza értünk ő felment a szobájába én meg bementem a konyhába, ahol anyu főzött.

-          Szia kincsem! Milyen napod volt?

-          Is-is. – Válaszoltam.

-          Na mesélj, mi történt?

-          Melyik részét a jót vagy a rosszat?

-          Amelyiket szeretnéd. –Hátha tud tanácsot adni. Gondoltam.

-          Összevesztem Chrisszel.

-          Még is min?

-          Igazából semmi komolyan csak elég rosszul jött ki. - Húztam el a számat.

-          És te voltál a hibás vagy ő? – Erre én se tudtam a választ, de valószínű én, hisz neki nem állt szándékában megsérteni, én voltam az, aki ezt megtette vele. Sóhajtottam.

-          Én… Megyek és bocsánatot kérek tőle. - Anyu csak rám mosolygott és biztatóan rám pillantott. 

      Felmentem Chris szobájához megálltam az ajtó előtt és párszor végiggondoltam mit fogok mondani. Éppen be akartam nyitni mikor nyitódott az ajtó és ott állt velem szemben. Ahogy megláttam abban a pillanatban magamhoz szorítottam arcomat mellkasába fúrtam és szemeimbe könnyek gyűltek. Nem szeretem ha haragszik rám, vagy ha úgy érzem elveszíthetem. Ez már egyszer majdnem megtörtént és akkor ott a kórházban megígértem neki és magamnak, hogy soha nem hagyom magára és, hogy mindig mellette leszek.

-          Sajnálom. – Szipogtam. – Nagyon!!

Ő nem szólt semmit csak szorosan magához húzott és megpuszilta a fejem búbját. Sokszor tényleg azt érzem, hogy én vagyok a kicsi húg, ő pedig a nagy és védelmező báty. De pontosan tudom, hogy ez nem mindig van így. Én megvédem ha kell, bárki bármi ellen. Nyugodt szível mondhatom azt, hogy a legfontosabb személy az életemben, soha nem hagynám, hogy bántódása essen!!

-          Szerinted anya kész van már a kajával?? Rohadt éhes vagyok…- Halkan felnevettem, felnéztem rá és mosolygott. Ez határozottan jó jel.

-          Szerintem igen.

-          Akkor gyere mennyünk enni!- Mondta majd hátat fordított nekem, így feltudtam rá ugrani. Nálunk ez egyfajta szokás volt, amit egész kicsi korunk óta csinálunk.

Lementünk a konyhába, vagy is Chris lement én pedig a hátán utaztam.

-          Na kibékültetek? –Kérdezte anya.

Ki bizony!- Válaszolt Chris majd rám nézett és elmosolyodott. Köszönöm Istenem. Hogy mit? Azt, hogy ebben az elcseszett világban ahol mindenki a helyét keresi és közbe szenved adtál mellém egy ilyen jó testvért mint az öcsém. Rá számíthatok, ahogy ő is rám. Köszönöm még egyszer. Köszönöm.