7. Fejezet

Egy új barát és egy korai kelés!

A mai nap nem a legizgalmasabb. Az iskolapadban ülve, csak nézek ki a fejemből és fel se fogom amit a tanár mond. Arra se mernék megesküdni, hogy történelem óránk van. Ráadásul ma még Niall sincs a suliban, mivel az edző kiérte a fiúkat a mai napra. Nemsokára fontos meccsük lesz, ezért minden nap keményen edzenek. Unatkozok. Hisz mindenki tudja, hogy olyankor a legunalmasabbak az órák, mikor senki sem ül melletted, aki legalább egy kicsit szórakoztatna. Csak ülök és gondolkodok. Semmi konkrét dolgon, csak ami épp eszembe jut. Régi emlékek tőrnek elő, némelyik megmosolyogtat, némelyik pedig visszataszít a kőkemény valóságba és rájövök mennyire megváltozott az életem alig pár hónap alatt...

Nagyon unatkozom. Nézek ki az ablakon és abban reménykedek, hogy betoppan értem Superman és megment az unalomtól. Bár ez lehetetlen még is beleélem magam, ebbe az elképzelhetetlen történetbe. Az én hősöm. Bárcsak, tényleg tekinthetnék, így valakire...

***

Végre kicsengettek. Hatalmas meg könnyebülés, mert már nem bírtam a padban ülve. Igaz még van két órám, de ha a fizikát és a kémiát túléltem akkor ez a két angol fakultáció nem jelenthet nagy problémát. Mivel unom a benti levegőt, kicsit kimegyek az udvarra. A kardigánomat felveszem, hisz mindig emlékeztetnem kell magam arra, hogy ez nem San Diego és itt nincs harminc fok árnyékban. Kicsit azért hiányzik a régi otthonom. A szomszédok, régi ismerősök és a kedves öreg nénik a pékségben, akik mindig megkínáltak minket valami finomsággal, mind egytől egyig hiányoznak. A régi házunk is honvágyat kelt bennem, hisz ott éltem le életem nagy részét. Sok szép emlék köt oda, de körülbelül ugyanennyi rossz is.

Múlt

- Te megbolondultál? Engedj el! Hallod? Eressz már el! - Ordítottam, ahogy csak tudtam, de őt ez kicsit sem érdekelte. Kicsit sem érdekelte, hogy amit tesz velem, az fájdalmat okoz.

- Dehogy engedlek, szépségem. Te hozzám tartozol! - Nekilökött a falnak. Erőszakos volt és hiába tudja, hogy én ezt nem kedvelem, nem áll le.

- Kérlek... - Könyörögtem neki. - Ne csináld ezt, te nem ilyen vagy!

- És ha azt mondanám ilyen vagyok, akkor mit szólsz? Mit szólsz ahhoz ha azt mondanám ilyen vagyok és nem tudok megváltozni és mindig ilyen erőszakos, önző és nemtörődöm faszfej leszek, mint amilyen most vagyok? - Hangjában fájdalom csengett. Szemeibe könnyek gyűltek.

- Én segítek neked. - Arcát kezeim közé fogtam. Mélyen a szemébe néztem és pillantásommal próbáltam meggyőzni, megnyugtatni. Megsajnáltam, ezt kár lenne tagadni. Pontosan tudom, hogy mi miatt ilyen, és nem hagyom, hogy ezzel egyedül küzdjön meg.

- Ígéred, hogy segítesz?

- Ígérem. Esküszöm.

- Annyira jó, hogy vagy nekem, meg sem érdemellek. - Magához húzott, arcát nyakamba temette és zokogott, de olyan keservesen, hogy abba az ember szíve belefájdul. Már nem vagyok szerelmes belé. A viselkedése kiirtotta belőlem ezt az érzést. Annyi fájdalmat okozott már nekem, hogy megszámolni se tudnám. Olyan dolgokat tett amiket épeszű ember nem bocsájtana meg, de mint embert szeretem, sok dolgon mentünk keresztül együtt és ez összeköt minket. Segítek neki. De ez annyira fáj. Hová tűnt az az ember akibe beleszerettem. Hová?

Jelen

Hatalmasat sóhajtottam. Az emlékek felidézése jobban fájt, mint azt gondoltam volna. Próbálom elterelni a figyelmemet, így az iskola udvarát és a kinn lévő embereket kezdem el tanulmányozni. Annak ellenére, hogy nem a legjobb az idő, sokan kint vannak. Nevetnek, esznek, játszanak, néhányan házit csinálnak és vannak olyanok is akik csak ülnek, zenét hallgatnak és pihennek. Az embereket nézve automatikusan elkezdek gondolkodni azon, hogy vajon nekik milyen életül lehet. Hisz sokszor a legszebb mosoly rejti a legmélyebb titkokat. A legszebb szemek sírtak a legtöbbet és a legszerelmesebb szív érezte a legtöbb fájdalmat. Egyáltalán nem biztos, hogy aki boldognak látszik az az is. Az emberekkel annyi rossz dolog történhet. Családtag vagy barát elvesztése, egy szerelem vége, betegség. Ezek borzasztó dolgok, de szerintem a legszörnyűbb ha az ember magányos. Magányosan élni és így meghalni borzasztó lehet. Soha nem szeretnék, ilyen helyzetbe kerülni.

  Bár az emberek megfigyelése lekötött egy ideig, de még mindig unatkoztam. Ismerős arcokat kerestem, de sehol nem találtam az osztálytársaimat, ami csak azért is fura, mert sokuk minden szünetben kijön. Tekintetem megakadt egy velem egy korú lányon. Egyedül ült és könyvet olvasott. Egyáltalán nem ismerős. Vajon melyik osztályba járhat? Arra a döntésre jutottam, hogy megpróbálok beszélgetni vele, hisz végül is nem vesztek vele semmit.                                           

Hiába vagyok lány, még nekem is leesik, hogy mennyire szép. Szőke haján látszik, hogy nem festett és öltözködése is arra utal, hogy egyedi a stílusa. Kedves lánynak nézem, bár ahogy mondani szokás a látszat néha csal. Közelebb érve észreveszem, hogy a könyv amit olvas az a Hunger Games, második kötet a Catching Fire. Imádom ezt a könyvet! Király legalább már egy dologban hasonlítunk. Az utolsó pár méternél, lassítottam és elgondolkodtam azon, hogy vajon tényleg jó ötlet-e ez a " ismerkedjünk meg idegenekkel " játék. De hamar meggyőztem magam, hogy ezzel nem igazán árthatok magamnak. Végül is vagy kíváncsi lesz rám, vagy nem.

Halk léptekkel közelítettem felé és mivel, nem vagyok az a félős típus közvetlenül mellét ültem és még egy köszönést is megkockáztattam.

- Szia. - Kicsit összerezzent hangomra, majd óvatosan rám emelte a tekintetét. Furcsa volt. Mintha félne tőlem. Ilyen ijesztő lennék? 

- Szia. - Köszönt vissza félénken. Hangja halk volt és bizonytalan. Na igen nem pont erre számítottam, de legalább nem küldött el a fenébe. Helyette halálra rémítettem. Király, rémisztő vagyok...

- Az én nevem Emily Wood. És a tiéd? - A legbarátságosabb hangomat vettem elő és egyenesen zöld íriszeivel néztem farkasszemet. Kicsit megrázta a fejét, majd újból a könyvet kezdte el olvasni. Ne már, ha így fojtatja elmegyek valami mumus képzőbe...

- Te is azért jöttél, hogy megalázz? - Kérdésén meglepődtem. Megalázni? Én? Hisz még csak nem is ismerem.

- Semmi ilyesmi nem állt szándékomba. Igazából unatkoztam és gondoltam, ha már te is egyedül ülsz, meg én is akkor unatkozhatnánk együtt. - Meglepetten fordult felém, a számomra még ismeretlen lány, akinek a nevét sem tudtam. Szemei csillogtak, mintha örült volna a válaszomnak.

- Ashly Donoven. - Mondta, majd jobbját nyújtotta nekem, amit el is fogadtam.

- Szép neved van. Én Emily Wood vagyok. Mondd csak, melyik osztályba jársz?

- Tizenegyedik "B" osztály. - Meglepődtem, hisz akkor egy évfolyamra járunk. Csak ő a fürtössel jár egy osztályba.

- Én Tizenegyedik "A". - Mosolyogtam rá kedvesen. Ezek után még rengeteget beszélgettünk, sőt még telefonszámot is cseréltünk, ráadásul megbeszéltünk egy mozit vasárnapra. Kicsit félénk lány, de biztos vagyok benne, hogy van rá oka. Rám fér egy lánybarát, szóval örülök neki. Szerintem jóban leszünk...

***

Azt mondják aludni jó dolog és ez igaz is. Szeretek aludni és álmodni, mert olyankor teljesen kikapcsolok. Nem kell aggódnom semmi és senki miatt, csak nyugodtan fekszek és élvezem a nyugalmat. Viszont minden álom véget ér egyszer és, így az enyém is. Álmaimból telefonom csörgése zavar meg, furcsállva néztem a kijelzőn villogó nevet, de nem töprengtem sokat azon, hogy felvegyem-e.

- Niall? - Szóltam bele álmosan.

- Szia picúr! - Mondta halál lazán, mintha nappal hívott volna.

- Mondd Niall miféle erő vezérelt téged arra, hogy felhívj hajnali fél kettőkor?

- Az éhség. - Válaszolt nevetve, mire én teljesen elvesztettem a fonalat. Ezt komolyan mondta, vagy csak félrehallok az álmosságtól?

- Mi van? Az éhség? Niall részeg vagy? Vagy esetleg be vagy állva? Hajnali fél kettőkor éhes vagy és engem hívsz?

- Annak ellenére, hogy álmos vagy, jó sokat tudsz kérdezni - Mondta, de hangján halottam, hogy mosolyog.

- Szóval mit szeretnél?

- Edzésen vagyok.

- Már most?

- Már most. - Sóhajtott fel. - A lényeg az, hogy nagyon de nagyon éhes vagyok, meg persze fáradt, de ez annyira nem is fontos. Nagyon hálás lennék érte ha kihoznál a pályára valami kaját..

- Niall...

- Kérlek picúr! El se hiszed mennyire szarul érzem most magam, hogy téged zaklatlak, de ha most nem jössz a legjobb barid valószínűleg belehal az alultápláltságba. Hidd el ha tudnék mást zaklatni megtenném, de a bátyám több ezer kiló méterre innen laki, a szüleim meg egész nap dolgoztak. Kérlek!

- Jól van, jól van. Viszek neked valamit enni, te hatalmas óriás bébi.

- Köszönöm. Te vagy a legjobb!

- Oké, oké, de akkor edzés után hazakísérsz!

- Amúgy is arra mennék, ráadásul nem is hagynám, hogy egyedül menny haza, úgy, hogy ezt megbeszéltük.

- Nehéz eset vagy. -Sóhajtottam.

- De ugye így szeretsz?

- Persze szőkeség én, így imádlak.

- Én is szeretlek te százötvenöt centiméteres csodalény. - Felnevettem, ez a bolond még ilyenkor is megtud nevettetni.

- Fél óra és ott vagyok.

- Rendben. Várlak!