10. Fejezet

Történetek..

- Jézusom! - Ugrott fel az ijedségtől, hirtelen Ashly. A kukorica ami eddig a kezében volt, most az emberek ölében landolt. Jót nevettem rajta. Mondtam neki, hogy nem muszáj beülnünk pont egy horror filmre, de neki szent meggyőződése volt, hogy ki fogja bírni. Tévedett. Ez a film, még engem is lesokkolt néhány helyen, pedig én nem vagyok az a félős típus. Mivel Ashly-t nem igazán akarta lekötni, a véres jelenetek sokasága, így sokszor inkább hozzám beszélt, amiből az lett, hogy egyikünk se tudta megmondani, hogy mi lett a film vége.

  Miután kijöttünk a moziteremből, beültünk enni valamit. Ashly teljesen más, mint az ember elsőre hinné. Pusztán a megjelenése is arra utalhatna, hogy minden rendben van vele és az önbizalmával, de ez nincs így. Félénk és csendes, de ha az ember jobban megismeri, akkor megnyílik és remekül lehet vele társalogni. Az is kiderült számomra, hogy rengeteg dologban különbözünk. Nem csak a kinézetünk, bár az is teljesen más, de ő a korához képest sokkal érettebb gondolkodású mint én. Konkrét elképzelése van a jövőjéről és arról, hogy mivel szeretne foglalkozni, míg én azt se tudom, hogy mi lesz velem gimi után. Nem tudom, hogy mi szeretnék lenni, vagy azt, hogy hol kéne tovább tanulnom, se azt, hogy milyen úton kéne tovább indulnom. Míg én sokkal inkább a jelenben élek, addig ő inkább a jövőjére és annak megvalósítására összpontosít. Furcsa ez, de szinte mindenben szöges ellentétei vagyunk egymásnak, még sincs az, hogy kínos csend alakul ki közöttünk. Szívesen hallgatom őt, ahogy boldogsággal a hangjában beszél arról, hogy miért szeret fotózni.

- És kiket szoktál lencsevégre kapni? - Kérdezem.

- Imádok embereket fényképezni. Az arc mimikája, a testtartás, vagy pusztán egy mosoly, már rengeteg dolgot át tud adni, egy képen keresztül. Ez mindig lenyűgöz.

- Egyszer megmutathatnád nekem a munkáidat.

- Tényleg érdekelne? - Kérdezte félénken, miközben mutató ujjával, apró kis köröket rajzolt az abroszra. Vajon miért ilyen félénk? 

- Persze, szívesen megnézném őket. - Válaszolom, mire Ashly szemei felragyognak.

- Ennek, nagyon örülök. Tudod mostanában nincs sok ember, akit érdekelnének a képeim.

- Hogyhogy?

- A szüleim elfoglalt emberek, sokat dolgoznak, a barátaim...Na igen, mostanában ők se mutatnak érdeklősét ez iránt, na meg persze irántam se. - Ashly szavai ledöbbentettek. Látszott rajta, hogy fájó pontra tapintottam. Ismerem ezt az arckifejezést. Sokszor láttam magamon is, mikor a legrosszabb napjaimon, a tükör előtt állva, azon gondolkoztam, hogy vajon miért én vagyok az, akit büntet a sors. 

- Elmondod mi a baj? - Kérdezek rá, de ő csak a fejét rázza. Szemeiben könnyek gyűlnek és látom rajta, nem sok kell, hogy elsírja magát. - Miért?

- Mert hosszú ideje először beszélgetek valakivel úgy, hogy nem érdekli a múltam.

- Mindenkinek van múltja, de azt el kell felejteni és helyet kell adni a jelennek és a jövőnek.

- De ez nem ilyen egyszerű. - Tudom, hidd el tudom! Ordítja egy belső hang. Jobban, mint azt hinnéd! Gondolataimat nem mondhatom ki hangosan, mert félő, hogy még megijeszteném, vagy elterelné a témát. Segítenem kell neki és segíteni is fogok!

- Aki teljesen feladja a múltért a jelenét, talán a jövőt is elveszíti. - Mondom végül.
- Tévedsz. A múlt emlékeztet.
- De a te esetedben, csak rossz dolgokra.
- Ezzel együtt leszek egész.
- A fájdalommal és a szenvedéssel?
- Igen. Pontosan ez a két érzés az, ami emlékeztet arra, hogy ki vagyok valójában.
- És ki vagy te valójában?
- Miért, te kivagy?
- Csak egy lány. Egy lány akinek élete meseszerű volt, de száznyolcvan fokos fordulatot vett, mikor beleszeretett egy fiúba. Azt mondják a szerelem megvakít. Ez a mondás teljesen igaz. Szóval, ha megkérdezted volna öt hónappal ezelőtt azt, hogy ki is vagyok én, akkor azt felelem, hogy egy átvert, megbántott, megcsalt és elárult lány vagyok, aki félreismerte azokat akiben megbízott. Tudom, hogy fáj a múlt. Mindenkinek fáj és nehéz elengedni, de ha nem teszed felemészt.
- Emily?
- Igen?
- Miért fáj ez ennyire?
- A múlt?
- Nem.
- Akkor mi?
- A szerelem.
- Mert a szerelem csak a mesékben és a filmekben tűnik csodálatosnak. Egyébként meg pont ugyanannyi fájdalmat tud okozni mint boldogságot.
- És mi a megoldás?
- Ne légy szerelmes.
- Ez nem megoldás. - Nevet fel Ashly.
- Elmeséled akkor, hogy mi a baj? - Terelem át a témát, hogy végre kiderítsem mi ez az egész. Ashly nagyot sóhajt, majd belekezd.
- Egyszer volt, hol nem volt...
- Ez most egy mese az óperenciáson túlról?
- Igen én így mesélek. Szóval, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány és annak legjobb fiú barátja. Kiskorúk óta ismerték egymást és feltétel nélkül szerették a másikat. Egy bölcsibe, oviba sőt, még egy iskolába is jártak. Boldogok voltak. Iskola után a fiú, mindig haza kísérte a lányt és a lány mindig kapott egy puszit az arcára a fiútól. Viszont teltek az évek és a fiú más társaságba keveredett. Megváltozott és már nem is törődött annyit a lánnyal. Egy idő után, legjobb barátokból egymást nemismerő idegenek lettek. A fiú már nem köszönt, nem kísérte haza a lányt és már a szülinapját se tartotta számon, pedig ilyenkor mindig együtt ünnepeltek. A lánynak volt egy titka, amit nem osztott meg senkivel, ez pedig az volt, hogy beleszeretett a legjobb barátjába. Így még jobban fájt neki ez az egész. Szenvedett, mert úgy gondolta az élete nélküle nem teljes. Aztán eljött az a bizonyos este. A bál napja. Annak idején a lány és a fiú megbeszélték, hogy az első báljukra együtt mennek, de ez is megváltozott. A fiú elvitte a suli legszebb lányát, a lány pedig egyedül ment. Úgy gondolta bevallja a fiúnak az érzéseit, de arra nem számított, hogy a fiú új barátjai ezt mind végig hallgatják. Kinevették a lányt, csúfolták mert szerelmes lett a legjobb barátjába. A lány összetört, sírva rohant haza. Nem az fájt neki, ami a többiek mondtak, hanem az, hogy a fiú nem tett semmit. Bántották, de nem állt ki mellette és ez volt a legborzasztóbb. Ezek után elkezdték terjesztgetni a lányról, hogy öngyilkos akart lenni. Mindenki eltávolodott tőle és nem maradt senkije. Vége.
- Ez egy szomorú mese. - Jelentem ki.
- Nem lehet mindegyik vidám.

***

A beszélgetés Ashly-vel sokat segített nekem és persze neki is. Valószínűleg régóta nyomhatta már ez az egész a szívét és örülök, hogy én lehettem az akinek kiönthette a lelkét. Most viszont egy másik barátommal kell foglalkoznom, ugyan is Niall megkért, hogy mennyek ki hozzájuk az edzésre. Őszintén? Semmi kedvem, de nem tudok nemet mondani a szöszinek, egyszerűen nem megy. Kezeimet dzsekim zsebeibe mélyesztem. A fiúknak a rossz idő miatt ma benti edzésük lesz. Ezt egyáltalán nem bánom így legalább nem fogok megfagyni. Rutinosan mozgok a suli azon szárnyában, ahol az összes meccset és különféle programokat rendeznek, vagy éppen értekezletet tartanak. Beérve a hatalmas csarnokba egyből kiszúrom a nekem háttal álló szöszit. Mezén virít a Horan név és a tizenhármas szám. Gondolkodás nélkül rohanok oda, majd ugrok a hátára. Először kicsit meginog, de ahogy ráeszmél, hogy én vagyok az, szorosabban tart. Nem akar elengedni és ez bármennyire is fura, boldogsággal tölt el. Nyakánál átkarolom, államat vállára hajtom.

- Hiányoztál ám. - Szólal meg végül. Mondatára akaratlanul is mosoly húzódik a számra.

- Te is nekem. - Mondom, mire felém fordítja buksiját és megvillantja gyönyörű, hófehér fogsorait. Egy ideig engem néz, de utána elfordítja fejét és erősen vizslat valamit. Követem tekintetét és rájövök, hogy mit is néz Niall, vagy is inkább kit.

- Bella. - Mondom, mire Niall a földre szegezi tekintetét. Ráadásul Harryvel van, ami biztos még inkább kikészíti a szöszit.

- Nem értem, miben jobb ő mint én.

- Semmiben. - Rázom meg a fejem.

- Akkor meg?

- Niall, harcolj érte! Ha ennyire szereted, akkor tegyél valamit azért, hogy ő is úgy érezzen ahogyan te. 

- De én... Mindegy hagyjuk.

- Rendben ha így akarod.

- Igen így akarom.

Éreztem, hogy Niall kicsit feszültebb lett, de miután adtam egy puszit az arcára, mintha lenyugodott volna.

- Na mi van Niall? Csak összejöttél Wooddal? - A kérdés hallatán, felment bennem a pumpa. Miért van az, hogy ez a gyerek teljesen kiborít, egyetlen egy mondatával?

- Nem Zayn, nem járunk. - Válaszolta Niall. Hanglejtésén éreztem, hogy már nem először bizonygatja ezt. De vajon miért nem hisz neki? Ennyire félreérthető lenne a kapcsolatunk?

- Meg amúgy sincs semmi közöd hozzá. - Vetem még oda, de lehet nem kellett volna. Mivel még mindig Niall hátán csüngtem, így a vállába fúrtam a fejem, mintha az megvédene a rossztól.

- Mit mondtál? - A kérdés egészen közelről jött. Erőt vettem magamon és felnéztem. Hiba. Egyenesen barna íriszeivel néztem farkasszemet. Volt benne valami furcsa, bár nem tudnám megmondani, hogy mi. Mintha élvezte volna a helyzetet.

- Azt mondtam, hogy semmi közöd hozzá. - Ismételtem meg. Zayn egy ideig csak nézett, majd egy féloldalas mosollyal az arcán visszaült a helyére.

- Sajnálom. - Súgta oda Niall.

- Semmi baj.

- Nem tudom mi van vele, ő nem ilyen. - Velem mindig ilyen! Csak tudnám, hogy miért...

Zayn Malik

Hogy ki is vagyok én valójában? Fogalmam sincs. Talán egy fiú, akinek látszólag tökéletes és fényűző élete van. Kár, hogy ez csak a látszat. Azt mondják, soha ne a borítója alapján ítéld meg a könyvet, velem még is ezt teszik, de talán jogosan. Egy olyan srácot látnak bennem, akiből csak a rossz árad, de talán ez is jogos. Sok mindent mondhatnak rám. Mondhatják, hogy bunkó vagyok, vagy, hogy érzéketlen, de még azt is elfogadom, hogyha azt mondják velejéig romlott. Van benne igazság, így nem haragudhatok azokra, akik ezt állítják, mert nem csal a szemük. Az emberek hajlamosak felejteni. Elfelejteni milyen is voltál. Ez azért fáj, mert mikor az emberek azt állítják, hogy te mindig is ilyen voltál, az egyben azt is jelent, hogy egyáltalán nem ismernek. Mert én nem mindig voltam ilyen, de tény, hogy ilyen lettem. Volt okom, de ezt már senki se nézi. Az embereknek, már csak ez maradok. Zayn Malik, a fiú akinek a szíve jégből van....