Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen későn hozok új részt, de beteg voltam és nem volt időm írni. Mint majd láthatjátok ez egy kicsit más rész lesz mint a többi. Vallomás címet kapta, pont úgy mint az első rész. Ennek van jelentősége és a jövőben lesz is még ilyen fejezet, de nem árulok el többet. :) 

Jó olvasást! :)

Vallomás 2.

Tudod, mikor kicsi voltam, az apukám mindig azt mondta. " Soha ne az embert nézd, hanem a múltját. Ha azzal tisztában vagy, akkor megérted, jelenét" Akkor még nem, de most már értem, mit akart ezzel mondani. Gyerekek, akiket gúnyoltak kiskorukban. Lányok, akikkel azt éreztették nem elég jók, szépek vagy tehetségesek. Fiúk, akiktől túl sokat vártak és a végén szétestek. Nehéz sorsok, csúf életek. Történetek, melyekbe az ember szíve belefájdul. Ki dönti el, hogy kinek mi jár? Ki mondja ki a végső ítéletet? Az élet igazságtalan és talán ez a legnagyobb igazság a földön. Mindenkinek mást szán az élet. Mondhatnánk azt, hogy minden ember az kapja, amit megérdemel, de akkor hazudnánk. Még is kinek ártott, az a kislány aki hét évesen kemoterápiás kezelésre jár, mert a daganata tovább terjedt a belső szerveire? Mit tett ő, ami miatt ezt érdemelte? És az a fiú, aki tizennyolc évesen meghalt, mert egy részeg sofőr frontálisan ütközött vele? Na ő, mit tett? Előtte állt az egész élet. Láttam mikor a fiú szülei, bejöttek azonosítani a holttestet. Az anya sírt, az apuka pedig próbált erősnek látszani, de mikor nem figyelt senki, ő is elmorzsolt néhány könnycseppet, amiből egyre több és több lett. A végén már nem tudta titkolni érzelmeit és üvölteni kezdett. Miért pont ő? Kiabálta. Istenem miért? Elvetted az egyetlen fiamat! Miért tetted? Furcsa ez, nem? Istent hibáztatni, egy vissza nem fordítható dolog miatt. Mióta a kórház falai közt töltöm mindennapjaimat, rá kellett, hogy jöjjek, hogy itt a vallásnak sokkal nagyobb szerepet nyilvánítanak. Imádkoznak. Összekulcsolják kezeiket és halkan mormolnak. Még olyan emberek is megteszik ezt, akik egyébként soha nem voltak még templom közelében sem, kivéve ha az iskolai kirándulásokkor meg nem látogattak egyet. Nyilván ez reményt ad neki, így nem ítélkezhetek felettük, bár ha őszinte akarok lenni, egy ideig én is próbálkoztam ezzel, de nem segített. Mérges is voltam. Emlékszem mikor az orvosok azt mondták, hogy nem éled túl. Sírtam, üvöltöttem, még a dokinak is neki estem. Úgy gondolom nehéz lehet orvosnak lenni. Az emberek élete, az ő kezükben van és egy páciens halála, ugyan úgy megviseli őket is. Az se lehet felemelő, mikor a családtagokkal kel közölni a rémhírt. Elgondolkoztam azon, hogy vajon, mit tesznek ha haza érnek.Vajon átgondolják, az aznapi eseményeket? Vagy inkább felejtenének? Biztos vagyok benne, hogy a második. Tudod rájöttem most valamire. Az orvosok hősök. Nem állítanak nekik szobrot, nem tüntetik ki őket, de azok.....

     Nehéz nélküled. Az ember a szokásai rabja és ez sajnálatos módon rám is igaz. Mikor haza érek, egyből a nappaliba megyek, hogy megnézzem ott vagy-e. Mikor vacsorát készítek, neked is csinálok és csak a végén esik le, hogy ott se vagy. Ez fáj a legjobban. Mert tisztán emlékszem, hogy milyen volt melletted kelni reggelente és megcsókolni mikor felkeltél. Most még a veszekedéseink is hiányoznak. Sose gondoltam volna.

      Sokan nem hisznek abba, hogy egy nap újra itt leszel velünk. Még olyanok is lemondtak rólad, akikről soha nem feltételeztem volna. Csalódtam bennük, de nem haragszok rájuk, hisz tudom, azt te se szeretnéd. 

       Emlékek. Fájnak. Tudod miért? Mert java részük rólad szól. Felejtenem kéne? Nem megy. Na és, hogy miért? Mert a veled kapcsolatos emlékeim, ha jó, ha rossz, mind boldoggá tesz. Különös ez, de így van. Nagyon szeretlek téged és van egy olyan érzésem, hogy ez soha nem fog megváltozni.

        Mesélhetnék neked arról, hogy, hogy vagyok, de úgy gondolom ez felesleges. Nem zárom ki azt a gondolatot, hogy hallod minden szavam, így inkább nem nyomasztalak a fájdalmas gondolataimmal, mert azt nem bírnám elviselni, ha miattam bűntudatod lenne. De ezt a történetet elmesélem. Szerintem még nem hallottad. Volt egy fiú. Sokáig teljesen egészségesnek látszott, de egy sportvizsgálat során, mivel a fiú úszó volt, kiderült, hogy súlyos beteg. Ez a srác teljesen összetört és úgy gondolta, hogy az élete mit sem ér, ha nem úszhat. Az orvosok megtiltották, még azt is, hogy a víz közelébe mennyen. Nem indulhatott versenyeken, mert a kezelések miatt a szervezete nem bírta volna, a gyűrődést. Pedig ez volt az álma. Olimpiai érmet akart szerezni. Hallottam, ahogyan veszekszik az orvosával.

- Miért nem? Nem vagyok rosszul! Kibírnám! 

- Sajnálom James. - Ez volt a fiú neve. - De ez lehetetlen.

- Maga nem tud semmit! Tudja egyáltalán, hogy mennyi munkám van ebben az egészben? Dehogy tudja! Csak okoskodik itt nekem! Ez az álmom.... - A fiú hangja itt elhalkult. - Legalább megnézhetem? Kérem, ha mást nem is, ezt meg kell engednie. Nem vagyok hülye, tudom, hogy haldoklom, de nem mehetek úgy el, hogy nem láttam, ahogyan Bonnie a dobogó tetején, aranyéremmel a nyakában, énekli a himnuszt. - Bonnie, az a lány, akibe James fülig szerelmes volt.

- Ez talán megoldható, de kérem vigyázzon magára. A szervezete nagyon gyenge, bármikor összeomolhat.

- Köszönöm.

James csak ennyit mondott. Nem tudom miért, talán mert bele se akart gondolni, hogy meghalhat, vagy csak pusztán, annyira boldog volt, hogy eszébe se jutott. James elment a versenyre és megnézte Bonnie-t, aki aranyérmet szerzett. Miután vége lett a versenynek, James megkereste a lányt és elmondta neki, hogy szereti. Nem tudom, hogy miért várt eddig, szerintem csak félt, de mivel haldoklott így megkockáztatta a vallomást. Tisztelem ezért. Erős fiú volt és bátor. Rá két napra meghalt. Bevallom még én is sírtam. Talán azért, mert bár ő nem tudott rólam, az életemről, de én még is tisztában voltam az övével. Az ő élete, az én életem részévé is vállt. Ezután láttam egy interjút, amiben Bonnie volt. Sok riporter gratulált neki, mind mosolyogva kérdezgették, hogy mit érez most, hogy ő a legfiatalabb nyertes. Kedvem lett volna beleordítani a képükbe. Mi van az azzal a fiúval, akinek az álmai összetörtek? Hogy tudnak, ilyen vidámak lenni, mikor egy fiatal és tehetséges fiú meghalt? Mert James nagy tehetség volt. Legalábbis mindenki ezt mondta. " Előtte állt a világhírnév" Mondogatták. " Ilyen gyerek, mint ő ezerévente csak egyszer születik" Ezt az edzője mondta, akit szintén lesújtott a fiú halálának híre. Mérges voltam a riporterekre, hogy, meg se említik James-t, de aztán történ valami. James egyik ismerőse is ott volt és kérdezett valamit a lánytól, valamit amitől ez a történet még szomorúbb lett.

- Na és mi van James Beck-kel? - Ordított az ismeretlen srác, akiről később kiderült, hogy James legjobb barátja volt. - Róla miért nem beszélsz? Miért nem beszél róla senki? A világ legtehetségesebb tizenhét évese volt! Jobb volt mint te, még se említi meg senki!

- Igazad van. - Válaszolta Bonnie. - James sokkal jobb volt mint én. Tehetséges, szorgos és kedves srác volt. Én nagyon szerettem őt. - És ekkor elsírta magát. - Olyan kár, hogy ezt már sohase tudhatja meg. - Mondta.

Ekkor esett le a dolog. James ugyan elmondta, hogy szerelmes belé, de ez fordítva már nem történt meg. Szegény fiú abban a tudatban halt meg, hogy a szerelme viszonzatlan. Megnéztem a lányt. Szép. James is  helyes fiú volt. Összeillettek volna. Belese merek gondolni, hogy mit érez most a lány. A szerelme meghalt és az érzései kimondatlanok. Az interjú végén megkérdezték, hogy miért szerette Jamest. Ő csak ennyit válaszolt.

" Azért szerettem, aki volt. Pusztán azért, mert létezett és mert biztatott ha kellett. Itt nincsenek miértek."  Ez a három mondat megmosolyogtatott, ebben a történetben először. Miért? Mert ezek a mondatok, szinte olyanok voltak, mintha te magad mondtad volna ki őket. Ez megnyugtatott. Egy valamit megtanultam tőled. Szeretni sokféleképpen lehet, de soha nem tudunk konkrét indokot mondani, hogy miért, vagy ha még is, az csak a töredéke mindannak, amit valójában érzünk. Mert tényleg, a szeretetre nincsenek miértek. Szeretni valakit, valamiért. Ez a te mottód és most már az enyém is....